Miért akkora bűn, hogy nem akarok beszélgetni a dolgaimról?

Szó szerint düh- vagy pánikrohamot kapok, ha magamról/terveimről kell őszintén beszélnem valakivel. Emiatt próbálom elkerülni az embereket. Barátom nem sok van és aki van, az sem nagyon tud rólam semmit. Barátnő még viccnek is rossz.

Egy remek életet élnék így, de anyám mindig elrontja a kedvem. Hiába tájékoztatom a legfontosabb dolgokról amik történnek velem, naponta jó párszor hallom tőle, hogy beszélgessek vele magamról. És ő tényleg csak rólam akar hallani, akármilyen másik témát hozok fel, mindig visszatér rám. Mivel egyszerűen a szervezetem nem engedi, hogy velősebben elkezdjek a dolgaimról beszélgetni vele, ezért ilyenkor mindig lerázom.

Nem értem, hogy miért nem tudja elfogadni a tényt, hogy nem kell mindenkivel órákig a semmiről beszélgetnie (nővéreimmel rendszerint egy teljesen unalmas hétköznapról túlzás nélkül órákig eltud beszélgetni). Tudja rólam a legalapvetőbb dolgokat, a többi meg úgysem érdekli, csak muszájból kérdezi, akkor miért untassuk egymást?

Most éppen megint megsértődött, mert nem kezdtem el MEGINT (ezt nagy nehezen legalább százszor elmondtam már neki) elmesélni, hogy hova megyek továbbtanulni.

Igazából meg is sértődhet, nekem tökmindegy, nem nagyon tud mivel büntetni. Általában azzal próbálkozik, hogy ha haragszik akkor ő sem szól hozzám, ami nem büntetés, hanem áldás.

17/F