Mit tegyek, ha anyukám mindig csak a maga javait nézi velem szemben?

13 éves lány vagyok a szüleim rég elváltak,mostanában nincsenek jó kapcsolatban egymással. Anyukám mindig is maximalista volt velem szemben és sokszor tapasztaltam már,hogy a saját álmait neveli belém,és csak arra használja fel a tehetségem,hogy ő kapja a dicsőitést a szülők körében miattam. Mióta az eszemet tudom azt mondogatja nekem,hogy mennyire jó orvos lennék,biokémiára fog küldeni,belőlem orvos KELL váljon,stb,viszont az utobbi időben rájöttem,hogy ez engem nem izgat,inkább művészeti irányban szeretnék tanulni. Első hallásra úgy tűnhet ez az egész,hogy anyukám akarja nekem a jót,én meg mint lázadó tini,persze hogy olyan szakmát választok,ami nem valami jövedelmező. De itt arról van szó ,hogy mikor felhoztam neki a művészetis ötletem orditózásban tört ki,és azt mondogatta,hogy ,,csalódott bennem" és ,,ne tegyem tönkre az álmait". Minden helyzetben ez történik,lassan úgy érzem neki élek. Pár napja felvetettem magamban,hogy elmennék apukámmal az élettársához,hogy vigyek egy barátomnak,aki meghalt virágot a sírjára és hogy találkozzak néhány barátommal. Apukám bele is egyezett,erre mikor itthon ezt felvetettem anyukám mindenféle hülye kifogással jött,hogy miért ne menjek,hogy nekem nem is volt igazán fontos az a barátom,a haverjaimhoz meg ne menjek hanem majd jönnek ők ide,ha fontos vagyok nekik. Erre ideges lettem,hogy a saját apámmal nem tud elengedni valahova,és megmondtam neki,hogy tudom mi a baja,fontosabb neki a saját büszkesége (mert ugyebár egyértelműen az zavarjs hogy apukám élettársánál aludnék) mint a lánya érzései. A válasz erre is csak annyi volt,hogy : ,,Ohh kislányom,ne mondd hogy te annál a ...-nál szeretnél aludni,ha elméssz egy úttal költözz oda". Nagyon nem tudom mit tegyek,a sírás folytogat ahányszor arra gondolok,hogy még ahoz a barátom sírjához se mehetek ki akinek a temetésén nem tudtam ott lenni. Borzasztóan rossz érzés hogy anyukám ilyen velem. Kérlek segítsetek,köszönöm.