A családom azt hiszi, hogy cikinek érzem őket, és hogy nem szeretem őket. Miért gondolják ezt?

Egy nagyon magamnak való 15 éves lány vagyok. Nyári szünet kezdete óta észrevettem, hogy imádok egyedül lenni. Egyedül a szobámban, egy könyvvel a kezemben, vagy filmet nézve, nagyon szeretem. Ezért nem is nagyon szoktam kijönni a szobámból. A szüleimet ritkán látom, testvéremmel pedig annyira nem vagyok jóban.

Családi programokból mindig megpróbálom kihúzni magamat, barátaimnak folyton hazudok valamit, csak hogy ne kelljen elmennem, számát sem tudom már, hányszor utasítottam vissza őket. Félreértés ne essék, nagyon szeretem mind a családomat, mind a barátaimat, csak egyszerűen jobb szeretek, egyedül, a csöndben lenni, zenét hallgatva.

Anyukám pár napja beszélt velem ezekről, és ezeket elmondtam neki, azt mondta nekem, hogy ez nekik nagyon rosszul esik, főleg az apukámnak.

Az apukámmal való kapcsolatom sosem volt nagyon szoros. Nincs közös témánk amiről tudnánk beszélgetni, amikor pedig ketten vagyunk valahol előjön az a bizonyos 'kínos csend'. Ettől függetlenül én tényleg tiszta szívemből szeretem őt, és a könnyeimmel küzdök miközben ezeket a sorokat írom.

Anyu ma is leült velem beszélni. Azt mondta, beszéltek az apukámmal, és hogy szerintük valami nincs rendben velem. Megkérdezték, hogy cikik-e, azért nem szeretek velük lenni. És végül kimondta, hogy szerintem nekem orvos kéne, mert ez nem normális.

Ez hihetetlenül megbántott. Nem csak azért mert egész nyáron szakadatlanul tanultam japánul, mert az az álmom, hogy kijussak oda, stresszeltem egy csomót is emiatt. De legfőképpen az esett rosszul, hogy nem tudják elfogadni, hogy a tanulás, a sport, és minden egyéb után, a szabadidőm nagy részét egyedül, nyugiban szeretném tölteni.

Mindentől eltekintve, én megértem őket, amiért ez rosszul esik nekik. Nekem is biztos rosszul esne, hogyha így viselkednének velem. És én tényleg minden tőlem telhetőt megteszek azért, hogy tudják én nagyon szeretem őket. És akár a saját életemet is feláldoznám miattuk, ha kellene.

Most, hogy ezeket leírtam, belátom, egy szörnyű tinédzser vagyok, nem érdemlem meg őket. És konkrétan megválaszoltam a saját kérdésemet...

És egyébként gondolkodtam a dolgon, lehet tényleg szükségem lenne egy orvosra, hogy kivizsgáljon.. Hiszen most ÉN sírok, amikor nekem nem lenne erre okom..miközben a szüleimnek megszakad a szívük amiért egy ilyen dög gyerekük van.. Hogy tehetném ezeket jóvá?? Megérdemlem egyáltalán a szeretetet amit adtak nekem kicsi korom óta?

Szerintem most is össze vissza beszélek, a lényeget már elmondtam azzal, amit leírtam. Nem tudom mit tehetnék, az introvertált személyiségemmel nem tudok mit csinálni, én ilyen vagyok...

Köszönöm, hogy végig olvastad, azt pedig külön megköszönöm, hogyha valami tanácsot tudnál adni. 15/L