Szerintetek egy szülő-gyerek kapcsolatban mi a határa az elfogultságnak?

A te példád a mamáddal már egyértelműen a túlzás kategória.

Ha valaki elnézi vagy még talán támogatja is, hogy a gyereke másoknak vagy magának árt, az túlzott elfogultság.

Bár ez a "másoknak árt" dolog sem mindig mindenkinek egyértelmű. Ha a gyerekem valakinek beletapos a túlnőtt egójába, az nem érdekel, ha emiatt bántanák, megvédeném. Ha mások önbecsülésén tiporna, akkor nem adnék neki igazat.

Nálam a túlzott elfogultság ott kezdődik, amikor a szülő még akkor is teljes mértékben, vakon a gyerekét védi, amikor egyértelműen a gyerek a hibás.

Egy normális szülő tisztában van vele, hogy attól, hogy a gyerek az övé, még nem hibátlan, nem tökéletes, és ugyanúgy ő is követ el hibákat, ő is lehet rossz ember. Persze, hogy egy szülő nehezen fogadja el, hogy a gyereke a hibás valamiben, de az még rosszabb, ha inkább a struccpolitikát folytatva vakon a gyereke pártján áll, akármi történik.

Persze ennek az ellenkezője ugyanúgy beteges, amikor a szülő sosem a saját gyereke pártját fogja, bármiről is legyen szó. Egyszerűen meg kell találni az arany középutat.

A 4-esnek igaza van. Sok szülő nem meri belátni, hogy hol rontottak el a nevelésben. Én is szülő vagyok és tisztában vagyok a gyerek felnevelésében. A tanárnő mesélte, hogy a lányomnak az a hülye ötlete támadt, hogy az egyik lány haját belisztezte (az osztály pogácsát sütött húsvétra). Úgy csinálta, hogy lisztet szórt a kezére majd azt rászórta a göndör hajára.

Hogy mit csináltam a történtek hallatán? Mérges lettem, persze! Nem mondtam olyat, hogy a lányom jó gyerek, nem csinált ilyesmit, nem ő volt biztos, stb....

Először bocsánatot kellett kérnünk a kislánytól meg a szüleitől. A szülei nagyon kedvesek voltak és elfogadták, a kislány csak nehezen tudta, de végül megbocsátott. A tanárnőnek megköszöntem (!!!), hogy figyelt az osztályára. Otthon el is mondtam szelíden a lányomnak, hogy ilyet miért nem szabad csinálni. A végén ő kérdezte meg tőlem, miért kellett nekem is bocsánatot kérnem, mikor nem én voltam. Azt feleltem, mert ez az én felelőségem

Amikor tényeket nem akarunk elfogadni, és/vagy láthatóan rossz útra tért gyerek seggét, az már beteges. Ilyen pl. apróban az, hogy a rosszul gajdoló gyerekünknek azt mondjuk, hogy csodás, aztán majdnem sírógörcsöt kap, amikor az X-Faktorból hazaküldik egy botrányos fellépés miatt. Vagy ha nem túl szép objektíven sem, de elmondjuk neki 100, hogy ő a legszebb OBJEKTÍVEN is (aztán ebből jönnek a kérdések, hogy "anyuci meg a hugicám szerint helyes vagyok, miért nem cuppan rám az összes csinos lány?")... és tetőződhetnek ilyenekben is. Amikor a kicsi fia félreholtra veri a barátnőjét, és jön az anyóstól, hogy "Biztos az a kis szutyok provokálta ki, mert a fiam alapvetően egy tündér", amikor valszeg csak az volt a gond, hogy nem volt elég meleg a vacsi otthon, vagy 2 percnél többet beszélgetett a vízszerelővel.

Talán beteges szintre még nem emelkedett, de öcsémmel ilyenek a szüleim. Amikor én nem akartam először falazni a szüleimnek egy hazugságban, akkor én szemét voltam... amikor öcsém nekem egy sokkal kisebb füllentésben MEGÍGÉRTE, aztán mégis beköpött, akkor "jajjj, de hát tudod, hogy ő milyen kis erkölcsös, ő nem tudna hazudni"... pedig dehogynem...