Érzete-e már valaki visszafordithatatlanul elidegenedettnek magát a családtagjaitól?

(Gondolom lány vagy és férfiről gondolod, hogy nem figyel rád, pedig csak nem veszed észre, hogy más jelei vannak, ha egy férfi figyel rád.)

Azért, mert valaki függő én nem távolodtam el tőle, sőt, igyekeztem mellette lenni - sokszor utolsóként- hogy legalább valami emléke legyen arról, milyen amikor emberszámba veszik.

De más tekintetben volt, meg van is olyan családtagom, akivel most is úgy érzem, teljesen elidegenedtünk egymástól.

Hát, ha az önzetlen szeretetre nem láttál példát gyerekként a családban, nem csodálom, hogy nem tudsz csak úgy emberséges lenni egy másik emberrel. Nekem ilyen téren szerencsém volt, elég nagy családunk volt mindenféle emberrel, láttam pozitív példákat és így van honnan meríteni.

De amúgy mi ellen harcolsz?

Csak tíz kamaszból kilenc... Akár van függő a családban, akár nincs.

Ez teljesen normális, elvileg része a felnőtté válásnak, és segíti a leválást a szülőkről. A konfliktus most leginkább abból adódik, hogy gazdaságilag még nagyon sokáig nem lesz független egy fiatal.

Van alkoholista a szűk családban: kísérletet sem tesz a leállásra. A család némán asszisztál hozzá, én pedig nem tartok vele kapcsolatot. Nem támogatom én is, ahogy ők a függőségét. Ha majd a végét járja a pia miatt, akkor sem fogom. Ez az ő döntése: a piálás fontosabb neki, mint a családja. Viselje a következményeket, én nem könnyítem meg neki.

Van a rokonságban, tágabb családban pletykás, irigy, rosszindulatú, energiavámpír is. Őket kizártam az életemből. Nem óhajtok pletykatémát szolgáltatni nekik, sem részt venni a szánalmas játszmáikban. Életem idejét és energiáit a szeretetteljes, támogató kapcsolatok ápolására fordítom, nem pedig az ilyenekre.

Nincs lelkifurdalásom ezek miatt, mert nem én vagyok a piás, a pletykás, a rosszindulatú ember.