Megfelelési kényszerem van a szüleim miatt. Ezzel menjek pszichológushoz?

Mindig mindenért engem okoltak, valamint folyamatosan elvártak tőlem mindent. Ott kezdődött, hogy azzal szekáltak, hogy le kell fogynom,le is fogytam 6 kilót és alpári hangnemben közölték, hogy meg ne hízzak még egyszer. Pedig sokan mondták, hogy eszembe se jusson lefogyni, mert nem igaz, hogy kövér vagyok, de a szüleim szemében mégis az voltam. A jegyeim rosszak voltak még anno amikor a középiskolát kezdtem, csak akkor még nem különösen érdekelt, viszont most már feljavítottam őket, pl idén négyesnél nem is volt rosszabb jegyem semmiből, de még ez sem volt elég. Ódákat kezdtek zengeni róla, hogy így nem fogok leérettségizni sosem, mert egy lusta dög vagyok.

9 éves korom óta zongorázom, de ez is le van szólva. Tudják, hogy milyen fontos nekem, de pár éve azt hallgatom, hogy abba kéne hagynom, mert semmi értelme és semmire nem viszem vele. Ráadásul azt is megkaptam, hogy szerintük túl lányos, keresnem kéne valamit, amit más fiú is csinál. De az nem érdekli őket, hogy én ezt szeretem.

Karácsonyra kaptam egy kiskutyát, nagyon imádnivaló volt, nagyon szerettem, de végül odaadták egy ismerősüknek, mert szerintük nagyon elvonta a figyelmemet...

Volt, hogy anya random bejött a szobámba, kérdezgette hogy mi bajom van, és amikor azt mondtam hogy semmi (pedig tényleg semmi azon kívül, hogy ők így viselkednek velem) akkor kitalálta, hogy fel fogja töretni a gépemet és megnézni facebook-on az üzeneteimet. Ez persze nem történt meg, csak kicsit aggasztó volt, hogy nem hisznek a saját gyereküknek.

Apa mániája, hogy azt szajkózza, hogy mennyire lányos minden amit csinálok. A zongorázásnál kezdődött, amikor látta mennyire örültem a kutyának, csak annyit mondott, hogy a lányok szoktak neki ennyire örülni. Meg hogy miért nincs barátnőm, mások ilyenkor élik ki magukat. Mondani akartam, hogy ezt a témát most hagyjuk, mert túl sokan átvágtak már és túl sok lányt ismertem már félre és sokat csalódtam, egyelőre nem szeretnék barátnőd, de amit én mondok az sosem érdekli.

Komolyan mondom mielőtt belekezdek valamibe, mindig elkezdek szorongani, hogy mi van, ha megint belém kötnek, mi van, ha megint azt hallgatom hónapokig, hogy én egy senki vagyok. Már tényleg nagyon nem bírom az otthoni dolgokat és nincs senki aki segíthetne nekem. Tegnap egyik barátomnak meséltem erről, de ő sem tudott sokat segíteni..

17/F