Anyu megőrjít már az állandó káosszal és felfordulással itthon, mit tehetnék ez ellen?

24 éves lány vagyok, és vesztemre még itthon lakom, mert a sulis ösztöndíjam és a diákmunka együttesen sem volt elég egy normális albérletre. Szóval a legnagyobb problémám az, hogy ő is, és az öcsém is káoszban, retekben élnek, elképesztő nálunk a kosz, a lassan 20 éve gyűlő holmi (ruhák, újságok, kacatok) meg szanaszéjjel, ömlesztve áll a lakás 4 szobájában. Eddig még az enyém volt a legrendesebb szoba, mert amikor nekem időm van, én felporszívózok, kiselejtezem a régi cuccaimat, stb. Na de most anyám a sok felhalmozott vacaknak köszönhetően kiszorult a saját szobájából, és hozzám cuccolt be, így aztán már nálam is nehezen megoldható h rend legyen, arról nem is beszélve, hogy senki nem jöhet hozzánk, se barátaim, se párom, csak akkor, ha anyu éppen nem alszik itthon...Szóval az égvilágon semmi magánszférám nincs, már tanulni sincs lassan elegendő terem. Régen írtam verseket, festegettem, stb. de ma már ezt sem tudok, mert mindig éjszaka szállt meg az ihlet, meg akkor volt rá időm, de most anyu mindig mindenre felriad, h mit csinálok még, miért ég még a villany, stb. úgy csinál mintha még vmi dedós kisgyerek lennék, minden lélegzetvételemről tudnia kell, ez nem igaz már! Tanulni is este, éjszaka szoktam jobbára, van h csak úgy van időm, de ezzel azt is megnehezíti. A WC, fürdőszoba tiszta kosz, sokszor én unom meg, és kisúrolom, a konyhában úgy 10 éves, vastag por, penész és zsírréteg a falakon, a csótányok már évek óta állandó vendégek nálunk.Ráadásul porallergiám van, egész nap prüszkölök, fuldoklom itthon. Én ehhez egyedül kevés vagyok, tehetetlennek érzem magam. Amint rendberakok egy helyiséget, kezdhetem elölről, mert közben újra felgyűlik a kosz, és így nem haladok, sose lesz rend, már a lassan a plafonig és a rengeteg stóc lom...Ráadásul anyu nemcsak a környezetére, hanem saját magára sem valami igényes, képes egy hétvégét eltölteni egy pizsamában, este sosem mos fogat, túlsúlyos, egészségügyi problémái is vannak (cukor, pajzsmirigy)ami azonban sokat javulhatna, ha testileg¨-lelkileg rendet tenne maga körül, és nem így besavanyodva élne. Ráadásul nekem is fogynom kéne pár kilót, próbálok is tenni ellene, egészséges ételekkel, amik szerintem finomak is, de anyu csak húzgálja rájuk a száját, és sokszor nekem is az ő főztjét kell enni, csakhogy ne kelljen kidobni.

Én sajnálom őt, aggódom is miatta, elhiszem, hogy a munkája lefárasztja, stresszeli, de valamilyen szinten neheztelek is rá, mert nem is törekszik arra, hogy tartalmasabb, egészségesebb életet éljen, sőt, a saját életét veszélyezteti. Borzasztó látni, ahogy még 50 éves sincs, és teljesen elhagyja magát. Valahogy úgy áll hozzá, hogy neki már úgy is mindegy. Értem ezt arra, hogy kicsit sem próbál meg többet törődni magával, illetve a környezetével.Egészen biztos vagyok benne, hogyha egyszer felállna és fokozatosan gatyába rázná magát, akkor az hosszú távon jobban megérné, mint a kanapén, gép előtt fetrengés,nassolás, és letargikus, nemtörődöm magatartás.

Ami még borzasztó nagy teher a lelkünknek, hogy ő egyedül nevelt föl minket, apám sose foglalkozott velünk normálisan. Ezért tipikusan az az anyuka, aki "ránk áldozta az életét". De én ezt nem kértem tőle, nem akartam, hogy mártír típusú, megkeseredett, depresszív hajlamú anyám legyen, akinek magára semmi igénye nincs...Én azt szerettem volna, ha vidám,pörgős marad, nem akartam elvenni az életét...Mert most kissé úgy érzem, mintha én lennék a hibás, amiért nem volt neki, és ez kihat az egész életemre, és nagyon sokszor rosszul érzem magam, amikor mások mondják h ne szidjam, mert ránk áldozta az életét.Én nem szidom, hanem aggódom érte, pont ezért szeretném, ha kicsit erőt venne magán. A mai napon ráadásul jól összevesztünk, épp ezért mert már évek óta nyelem a feszkót, mert tudtam, hogy lehetetlen lesz vele erről beszélni anélkül, hogy megsértődne.De ma elmondtam neki a véleményemet, hogy nem egészséges dolog, hogy nincs magánterületem a lakásban, és hogy csak lomtárnak használjuk a többi szobát. És ugyan elismeri, hogy igazam van, de mégis visszavág azzal, hogy ezért hárman vagyunk a felelősek, ö egyedül nem bírja. Mondom, én sem, mert hétvégén amikor végre van idő, mindig egyedül állok neki, ők meg öcsémmel csak fekszenek. És akkor megbántódott, hogy mert ő olyan fáradt, hogy neki aztán nincs ereje hétvégén ilyenekre. De ha van öt szabadnap, mert mondjuk szünet van, akkor is eltelik úgy, hogy semmit nem csinálnak. Hétköznap igyekszem besegíteni, főzök, mosok, mosogatok, vásárolok, bármit megteszek hogy jobb legyen a helyzet.Nem veszi észre hogy már lassan mindent én csinálok, és vérig van sértődve, ha mondom, merthogy ma is az volt, hogy én munkába menet előtt rontom a kedvét ilyenekkel...de soha máskor nem alkalmas amúgy, mert vele lehetetlen bármiről is beszélni, mindig kussolunk, és a szőnyeg alá seperjük a problémákat, mert az úgy sokkal egyszerűbb. Ha évek elteltével betelik a pohár, és kimondom, amit gondolok, akkor persze sértődés van. Most is csak az vezetett oda, hogy szóljak, hogy ő napokig itthon volt betegen, és össze-vissza fetrengte az ágyamat, meg beleivott a közös ásványvizes üvegbe, mert elfelejtette, hogy ő beteg és nem kéne, mért ránk ragaszthatja. Persze, tegnapra én is baromira beteg lettem, épp most, amikor rengeteg a dolgom, a szakdogát is most fejezem be, stb. És mondtam is hogy már csak ezért sem szerencsés, hogy mindig össze vagyunk zárva. Ő persze ezt támadásnak vette, és visszavágott, hogy egyáltalán nem biztos hogy tőle kaptam el, vírusok vannak, mindenki beteg, stb. Hát jó, nem mondom, hogy száz százalékra biztos, de talán megúszhattam volna, ha figyel ezekre, de ezt persze nem ismeri el, még én vagyok a szemét, mert ki akarom paterolni a szobámból. Egyszerűen makacs, akaratos, mindig a magáét hajtja, és lassan már belefullad a koszba, egyedül nem tud felállni, segítséget meg nem fogad el senkitől. Pár éve itt volt nagymamám, aki viszont rendmániás, és közösen kipakoltuk a cuccokat az én szobámból,hogy legalább az nézzen ki normálisan...Erre anyu bevágta a durcát, hogy mi belenyúltunk az ő dolgaiba, és napokig nem szólt hozzánk, merthogy "összeesküdtünk ellene". Na de azért, mert ő ragaszkodik a lomjaihoz, velem ne akarjon már kitolni, hogy nekem se legyen szobám! Azóta nem is jött hozzánk senki huzamosabb időre, mert mindenkit eltaszít maga mellől, és ennyire azért ne legyen már antiszociális. Könyörgöm, négy szép nagy szobánk lehetne, ehhez képest úgy élünk, mint egy putriban! Mint említettem, van egy párom is, aki 14 évvel idősebb nálam, és nagyon szeretem őt, sok mindenben egyetértünk. Viszont ő meg majd negyven éves fejjel még otthon lakik, mert neki az úgy kényelmes, mert szerinte az albérlet pénzkidobás. Na, én viszont nem vagyok képes 50 éves koromig itthon vesztegelni, már csak azért sem, mert a káosz mellett még az is probléma, hogy itthon nem tudom felvállalni magam, az érzéseimet, véleményemet felnőtt fejjel, mert anyu baromi akaratos, parancsolgató tud lenni, és a mai napig szereti megszabni, hogy mit hogyan csináljak...Ezt sem tudom már sokáig elviselni. Kérek mindenkit, hogy csak jóindulatú, segítő jellegű válaszokat írjanak, az oltogatásnak most nagyon nem tudnám hasznát venni. És elnézést a hosszú panaszlevélért, egyszerűen elegem van!