Elegem van apámból, mit tegyek, hogy ne őrüljek meg? -magyarázat hosszú de kérlek szépen olvasd el-

Kiskoromban mindig amit mondott megcsináltam, amire megkértem megcsinálta, aztán egyre nagyobb lettem, onnantól vagyok egyre "rosszabb és rosszabb". Nem mondom, hogy hülye gyerek vagyok, viszont van amikor -általában apámnál- amikor lassabb a felfogásom, vagy szimplán több magyarázatot szeretnék minthogy csináljam meg és kész. Példa: az előbb kérte, hogy a másik szobában lévő könyveket pakoljam át, az oké meg minden, el is kezdtem, kérdeztem, hogy nem lenne egyszerűbb ha egy zacskóba beraknám és úgy vinném át, végül az lett, hogy hagyjam a fenébe az egészet, majd ő megcsinálja, én bementem a szobánkba -sajnos közös szobánk van 9-10 éve- és kicsit kiakadtam, hogy miért kell már megint egy normális kérdés miatt bunkó ...-nak lennie, csak mert amúgy nem akarnék 10 könyvet kivinni aztán vissza -könyvek mögött könyvek és nem is kevés-, na szóval, aztán miközben ki próbáltam kicsit adni a mérgemet mondta, hogy ne beszéljek ilyen hangnemben -kérdem én, MILYEN HANGNEMBEN ha nem is hallgatott végig normálisan?!-. Anyám már megint nincs, de amikor volt akkor sem volt nagyon része az életemnek, további rokonok meg letolják a fejemet, egyszóval, csak apám van, viszont már nagyon elegem van belőle, szeretem de rengetegszer kedvem lenne megfojtani! Rengetegszer kedvem lenne sírni de azzal mire mennék, hát semmire az eddig tapasztalatimból amikor nem bírtam tovább + mindig visszatartom a sírást szóval nem is megy túl könnyen kiereszteni azokat a fránya könnycseppeket. Tudom, hogy nem könnyű, sőt, nagyon kaki apám élete, szívbeteg, cukorbeteg, 9 gyógyszert kell szednie, nem állunk fényesen anyagilag, egyedül kell nevelnie, nincs túl sok segítsége stb, de ezzel engem az őrületbe kerget! Szeret engem, de amúgy sosem tudta, hogy mi az ami zavar engem, legalább is ő mindig hülyeségnek tartotta. Szerinte a kamaszkori ellenzés, lázongás is egy nagy hülyeség, ne viselkedjek úgy és kész, szerencsére ezeket megúsztam, csak néha-néha de mindig próbálom magamat akkor visszafogni, hogy ne idegeljem, de elég egy jó ideje egy kicsit rossz szó tőle ami elég gyakori, és kis híján kiborul nálam a bili, pedig nagyon türelmes ember vagyok. Lelkizni sosem lehetett vele, de régen nem is volt rá szükségem, akárkivel pedig nem tudok, persze, vannak barátnőim de, hogy mondjam, a tényleg komolyabb dolgokról nem tudok. Sokat játszott velem régen, de mégsem ugyanolyan egy apával a barbizás, mesenézés és a többi kislányos dolog, mint egy anyával, ami nekem nem volt, apám pedig, hogy több pénzünk legyen, laptopokat javított mellékesen, ami elég sok időt elvett, én meg nézhettem addig tv-t mert egyedül nem buli a játék barátnőim meg nem voltak.

Ovis koromban kezdett kialakulni bennem az, hogy szeretnék valakit aki megvéd, aki MINDIG mellettem van, aki szívesen meghallgat, tanácsokkal lát el, segítene a tanulásban, nem kell kérnem vagy szólnom, hogy segítsen ha bajom van mert egyszerűen látja és kész, mai napig szeretnék egy ilyen személyt, aki már nagyobb koromban kapott nemet is, mert mindig a fiúkat, szóval hímneműeket tudtam elképzelni ilyen szerepben. Amikor felmérgesít, mindig sírhatnékom van, magamban vagy nagyon halkan mondok egyet s mást, de hamar elmúlik, de mondhatnám azt is, hogy el kell múlnia, mert apám kb 10-20 percen belül újra a maga módján normális lesz, amit nem akarok megszakítani, mert egyrészt nem tudok/tudnék hova menni, ahol nyugalmam lehetne, másrészt minek, azzal csak jobban fájna a szívem. Mindent megad, még többet is, de azt amire én világéletemben vágytam, azt sosem tudta és fogja megadni, most már pláne nem fogja.

Volt amikor próbálkoztam elmondani neki a gondjaimat -mellesleg, de akkor nem kavargott bennem ennyi kevert, negatív érzés- , írtam egy 2 oldalas levelet, betettem borítékba, bevittem a munkahelyére, mondtam, hogy olvassa el akkor miután elmentem, nemhogy nem olvasta el, de de még rá sem nézett, 1 évvel rá találta meg a cuccai között bontatlanul, tudtam, hogy nem olvasta el, csodát amúgy sem vártam, de, hogy ennyire magasról letojta, az fájt.

Pszichológushoz járok néha, de lószart nem ér, csak arra jó, hogy nem kell tesin lennem, amúgy semmire. Kedves nő pszichomókus nő, de semmit nem tud, csak kérdez én meg válaszolok, de az a baj, hogy ahogy észrevettem, az ilyenek mindig happy-n és könnyen látják a világot, miközben az ami nálunk volt -idegesítő és zavaró személy, de nemrég végre meghal!- azt nem lehet olyan sima ügy tanácsokkal megoldani, kis szerencse is kellene nekünk ahhoz, de az nincs. A tanulás miatt is voltak és vannak gondok, nem jó és nem tetszik apámnak, hogy nem a legjobbak a jegyeim -előző és ebben az évben nem álltam/állok bukásra-. Lehetne, hogy vele tanulnék, de abból csak ordibálás lenne a vége mert elmagyarázza 3x aztán ordibálna, hogy nem értem, vagy ott van a google ha keresek valamit és tőle megkérdezem...

Matekból fel vagyok mentve, mai napig nem tudok fejben osztani, szorozni, összeadni, kivonni, de alapvető dolgokat, régebben ezért is kaptam a hozzászólását, hogy x éves vagyok és nem tudok ilyen alapvető feladatokat megcsinálni miközben x osztályos vagyok. Mondhatom, rosszul esett! Alapból ne vagyok jó tanuló, de ehhez még hozzájön az itthoni körülmények akkor az már nem jó.

Mit tanácsoltok ha apámmal nem tudok és nem is akarok, többi rokon kizárva, barátokkal pedig ennyire elmélyülve nem szeretnék beszélni erről. Magamban kéne ezt tisztázni de évek óta próbálom és nem megy. Évek óta mintha a mellkasomban egy kő vagy valami kellemetlen nehezék lenne, sz** érzés.

Gondoltam régebben az öngyilkosságra, de túl gyáva dolog lenne, nem rossz a gondolat a mai napig, de ennyire nem voltam és vagyok hülye, hogy megtegyem.

Nagyon szépen köszönöm ha végig elolvastad!!!