Nem élhetem az életemet 30 évesen? SOS, megnyomorítanak lelkileg!

30 éves LÁNYNAK érzem magam, bár nő lennék.

Történetem röviden: anyu csupa jószándékból leszabályozta az életemet azért, hogy egyszer majd jó életem legyen. Elváltak apukámmal, és mivel anyunak -saját bevallása szerint- nem lett volna szíve egyedül hagyni a szüleit, velük élt halálukig, én is velük nőttem fel. Hely volt, családi ház. Azt tervezte, hogy a nagyszüleim lakrészébe alapítok majd én is családot. Mivel ebbe a szemléletbe nőttem bele, semmi kifogásom nem volt a dolog ellen. A nagyszüleim már nagyon régen meghaltak, 13 és 17 éve, azóta anyuval ketten éltünk. Igen ám, csak azt nem mondta, hogy csak azzal, akit ő megenged. Nem akarom részletezni, hogy milyen félelemmel vittem haza azt a két komoly kapcsolatomat, aki volt 17 éves koromtól 24 éves koromig, hogy milyen cirkuszok, üvöltözések, megalázások voltak, mert nem akarom anyut lejáratni, mert gyerekkoromban nem így éltünk! Mintaanya volt, senki nem kívánhatna jobb anyát! Akkor még egy ujjal sem nyúlt hozzám, 19 éves koromban kezdett el verni, pedig nemhogy eljárkálni nem mertem otthonról, hanem mindenben az ő kedvét kerestem, az ő hangulatától függött mindkét kapcsolatom, szerencsétleneket anyunak rendeltem alá, mert ha anyu nem volt ideges, akkor működött minden a családban. Különben káosz volt, és még anyunak a testvére is beleszólt, engem aláztak, stb. Írhatnám napestig, de nem lenne ember, aki elolvassa.

Lényeg: 24 évesen lett egy olyan kapcsolatom, akit anyu pálfordulásszerűen elfogadott. Sajnos távkapcsolat volt, és nemhogy elfogadta, még pénzelte is, hogy eljöjjön hozzám, kifizette az útiköltségét, drága ajándékokat vette neki, a legfinomabb ételeket főzte neki, miközben amikor kettesben éltünk, és már ketten kerestünk (azaz én is), de anyu kezében volt a konyha, meghagyta, hogy mi húst nem eszünk, mert drága, az csak a barátomnak (nevezzük a továbbiakban Péternek) jár. Péternek járt a hús hússal, csak Péter nem járt, egy évben 4-szer, 5-ször, hiába könyörögtem neki. Péter közben nem engedett nekem belelátást az életébe, gyakorlatilag idegennek éreztem már, miközben az elején nagyon szerelmes voltam. Nekem nem vette föl a telefont, anyuval órákon át csevegtek, az esküvőnket tervezték nélkülem! Mert anyu ad bele pénzt, meg Péter, ezért elég, ha én csak bólogatok, de nemcsak ebben, mindenben le voltam hurrogva, mindent ketten találtak ki, azt is, hogy hova menjünk kirándulni, amikor 3 havonta egyszer meglátogat 2 napra, stb. Anyu még ruhákat is vett nekem ezekre az alkalmakra, hogy tetsszem neki, őrjöngés volt, ha nem vettem fel, és a végére engednem kellett, fel kellett vennem, amit kitett nekem, stb, nem ecsetelem, mert remegek az idegességtől.

Mindeközben 4 év után is csak hitegetett Péter, ígérgette a gyűrűt, de nem hozta soha, mert még "korai", és végig így "éltünk". De anyu odáig volt meg vissza, mert gyűrűt ígért nekem, meg a ház felújítását, és mert "nagy" ember, értelmiségi, tanárember, és egyszer még a közéleti szerepléssel is megpróbálkozott.

Lényeg az: én ebből kiléptem. Majdnem megfulladtam már, sírógörcseim voltak, nem éreztem az életemet a helyemen. Más párom lett (nevezzük Zoltánnak), aki nem "nagy" ember, a diplomája is benn ragadt a nyelvvizsga hiánya miatt, de rajta van az ügyön. Emiatt a szakmájában csak félállásban dolgozik, főállásban targoncázik egy multinál. Anyu őrjöng, hogy hogy hagyhattam ott egy értékes embert, Pétert egy ilyenért. Péterről időközben szerencsés véletlenek folytán kiderült a titka. Nem véletlenül nem engedett nekem bebocsátást az életébe. Hazudott nekem fontos dologban, még a kapcsolatunk kezdetén, és még most, a dolog után tizenpár évvel is majdnem rendőrségi ügye lett belőle. Anyu szerint én vagyok a szemétláda, mert minek érdeklődtem utána, jobb lett volna, ha sosem tudom meg, nem véletlenül lett ez előlem eltitkolva (Péter sikeresen kimagyarázta magát anyu előtt, mert még most, a szakításunk után másfél évvel is rendszeres telefonkapcsolatban állnak egymással). Az a minimum, hogy Zoltán az utcánkba se teheti be a lábát. De megtörtént az, amire anyu nem számított: 29 évesen elköltöztem otthonról úgy, hogy anyu ezt nem engedte meg. Óriási őrjöngések, zsarolások, kitagadások, az egész család összefogott ellenem, csak apa nem. Apa mellettünk állt, Zoltánt támogatta, mert látta, hogy vele másfél év alatt többre jutottam, mert Péterrel 4 év alatt. Anyu előtt nem lehetett megállni, ahol csak lehetett, minden fórumon alázott minket, neki akart menni Zoltánnak, nyomoztatott utána (persze, semmit nem talált, nem az ő füle mögött volt vaj, hanem Péter füle mögött), megmondta: "az ellenséged leszek, ha nem fejezed be vele azonnal a kapcsolatot, mert az egész család tátott szájjal csak ezt várja már". Apát is kiközösítették a családból (a jobb érthetőség kedvéért: család=anyu, anyu testvére és annak családja), mert mellénk állt. Miközben mi lakást vettünk Zoltánnal, fő- és mellékállásban dolgozunk, szeretjük egymást, párra leltünk egymásban, haladunk, mind érzelmileg, mind anyagilag.

Anyunak az indoka: "én nem ilyennek neveltelek!", mert szerinte Zoltán proli származású, Péter pedig úrifiú. Engem is taníttatott, 4 diplomám van, nem is akartam eddig leírni, csak muszáj, mert anyu befektetésnek tekintette ezt, ami most nem adódik össze Péter 3 diplomájával (Zoltánnak csak 1 kiváltatlan diplomája van, és nem is abban dolgozik).

Mivel annyi pénzünk nem volt, hogy messze költözzünk, maradtunk abban a városban, ahol felnőttem, és ott vettünk lakást. Anyu kitalálta, hogy hamarosan beállít Péterrel hozzánk. Zoltán, a párom felháborodott, és mivel Péter még mindig sms-ekkel zaklat minket (anyu védelme alatt áll), megírta Péternek, hogyha ez megtörténne, anyukámat szívesen behívjuk, de Péter egy perc alatt a lépcsőház ajtón kívül fogja magát találni. Péter közben erősködött is már nekünk, már meg is akarja verni a páromat. Amíg udvarolt, egy évben 4-szer, 5-ször jött el hozzám, most meg anyuhoz akar költözni (anyu befogadta), hogy a közelemben legyen, és zaklasson, mindeközben engem is elhordanak mindketten (anyuval együtt) mindennek. Anyu megmondta, hogy össze ne merjünk házasodni, mert az neki a halála napja lesz (szívbeteg), én ölöm meg őt, elárultam őt, gyalázatosan elbántam vele, stb. Péter provokálja Zoltánt, mert anyuval együtt egy féregnek se tartják (így mondták), de a kezdetektől fogva anyu egy árva szót sem beszélt Zoltánnal, mert "arra nem tartotta érdemesnek", így nem ismeri, de szavai szerint: "nem is akarja". Anyu a lakásban sem volt még fent soha.

Most jönnek az ünnepek, nem akarok cirkuszt, de lesz, hiába mondom, hogy NEM, NE GYERTEK, HAGYJATOK MINKET ÉLNI, mindenki röhög rajtam, mert "ezt nem én döntöm el", mert "ők tudják, hogy mi a jó nekem, és nem engedik, hogy elrontsam az életemet (Zoltánnal)".

Ide fognak jönni, ez egy kis lépcsőház, nem hiányzik, hogy lejárassanak a szomszédok előtt, hogy ne adj'Isten, azok meg a rendőröket hívják ki, én nem ilyen vagyok, soha nem is voltam ilyen, megbecsült állásban dolgozom évek óta, tisztelettel közelítek az emberek felé, ha ellehetetlenítenek a lakók előtt is (ahogy a családban is), akkor már itt sem lesz maradásom.

Amúgy másfél éve, amikor párt váltottam, anyu hónapokon át tartó őrjöngései miatt kórházba kerültem, megműtöttek, mert az idegességtől egy komoly problémát szedtem össze. Most is kb. ez vár rám. Szerintük ezt is én okoztam magamnak, mert áruló vagyok, elhagytam ezt a "jó embert", Pétert, aki a mai napig "sír" miattam (anyunak mondja ezeket), és a mai napig nagy kegyesen visszavenne, a történtek ellenére is, anyu meg kétségbe van esve, hogy nehogy elszalasszam az utolsó alkalmat Péternél, ezért ragad meg minden lehetőséget. De ha elszalasztanám, akkor is a házát Péterre akarja iratni, mert ő megérdemli anyu szerint, én meg nem, és akkortól kezdve én nem vagyok többé a lánya. De ha még visszafordulnék anyu szerint a régi életemhez, akkor minden jóra fordul, hiszen ott mindenki szeret engem, csak Zoltán babonázott meg, meg "fogvatart", hogy nem megyek még haza... stb, napestig tudnám sorolni anyu szavait, de itt most abbahagyom. Nagyon szívesen válaszolok még a kérdésekre is, nagyon szeretnék beszélgetni, ha volt valaki olyan kedves, hogy elolvasta. Hiába hosszú, ez csak a rövid változat. Sokszor nem hiszem el, hogy ez velem történt, mikor nem ilyen volt az én anyukám. És nem kamu, bár az lenne!!! Mondjátok meg, ti mit tennétek, ha a helyemben lennétek?