Szüleim nem hajlandóak orvosi segítséget biztosítani. Mit tegyek?

Már a kérdés is szíven ütött, de egyes kommentelők reakciói, na az aztán kiverte a biztosítékot.

Ez egy NAGYON KOMOLY betegség, amit nem lehet "két pofonnal" helyrehozni!!!! Aki nem érti, miről van só, az inkább ne szóljon hozzá!!

Nagyon megnehezíti az ember helyzetét, ha a környezete nem támogatja. Kérdező, menj el egyedül orvoshoz! A te életedről van szó, ha a szüleid nem segítenek, akkor neked magadnak kell segítséget kérned szakorvostól. Sajnos ezt egyedül nem lehet megoldani, mindenképpen kezelni kell, minél előbb, annál jobb. Nem kell fizetős dokihoz menni, a tb-s pszichiáter mindenki számára elérhető. Kérhetsz beutalót háziorvostól is (hátha akkor előbb bejutsz a rendelésre), de ha minden kötél szakad, akkor van pszichiátriai ügyelet is.

"Korábban jártál már orvosnál? Vagy honnan tudod, hogy pontosan mi a bajod? Ha akkor mehettél orvoshoz, akkor most miért nem? Egyáltalán kell a szüleid engedélye hozzá? Szerintem nem."

A sok ehhez hasonló kommentelőnek: ez egyáltalán nem öndiagnosztizálás. Én is OCD-s vagyok, és megértem a kérdezőt. Én már 22 vagyok, de nagyjából tudok vele élni, csak akkor uralkodik el rajtam, ha vizsgaidőszak vagy ilyesmi van. Gyerekkoromban nagyon beteg voltam, aztán javult a helyzet. Nekem pszichiáter mondta, papírom van róla (valahol).

Miért vagyok mégis úgy, mint a kérdező? A pszichiáter 3 jövőképet vázolt fel anyám előtt:

- a gyerek gyógyszert kap, amitől olyan kövér, hogy gurulni fog (így megmondta, és olyat is hallottam, hogy a kreativitásra is negatív a hatásuk, de ez nem tudom,igaz-e) - anyám azt mondta, nem akarja, hogy kövér legyek, pont (a vicc, hogy így se lettem sovány :))

- a másik, hogy megtanulok ezzel élni, megmaradnak a kényszergondolatok és -rigolyák, de megtanulok bánni velük, ez a lehető legjobb eset

- vagy "anyuka, a gyermeke egész életében nagyon boldogtalan lesz"

Velem a 2. történt hál istennek, de ez azzal is járt, hogy anyám nem hajlandó tudomásul venni, amikor újra kijönnek. Leszid olyankor, marhaságnak, szokásoknak nevezi. Lebecsülően beszél róla, és direkt ilyen kis történeteket mesél, hogy állítólag a háborúban nincsenek kényszerbetegek, mert ha valakinek igazán nagyok a problémái, akkor ezeket elhagyja. Ez szerintem fordítva igaz: ha stresszes vagy, elhatalamasodik rajtad. Anyám elnyomja magában, nem hajlandó elfogadni, hogy még mindig ilyen beteg vagyok. De többször burkoltan kimondta, hogy tudja.

Miért nem megyek el ezzel pszichiáterhez? Nem szeretnék. Én jobban vagyok,mint a kérdező. Nem karok gyógyszert szedni, amúgy is van más betegségem, ami szintén súlyos, és szintén szteroid tartalmú gyógyszerekkel fenyegetnek (autoimmun probléma), sok az egészségügyi gondom, nem akarok még erre is gyógyszert szedni. Márpedig másra meg kell. Illetve attól is félek, hogy ha nyilvánossá teszem, hogy ilyen bajom van, akkor onnantól visszaesem a betegségbe. Ha rendszeresen odafigyelek rá, beszélek róla, ha a barátaim elnézik nekem, akkor félek, hogy felhatalmazva érzem majd magam, és nem tudom majd többé kezelni.

Ez egy nagyon csúnya betegség, kényszergondolatokat, - félelmeket, -cselekvéseket eredményez.

Javaslom, menj az iskolapszichológushoz, ő majd tovább küld pszichiáterhez.