Torkig vagyok a családommal, valami ötlet?

A helyzet olyan 2 éve történt, hogy a nővérem összejött a barátjával. Azóta mintha kicserélték volna, elvárja, hogy mindent megtegyek helyette, de nem rég teljesen elmérgesedett a dolog, mivel annyira hercegnő lett a barátja mellett, hogy most jelenleg én takarítom a segítsége nélkül a házat, ami nem is ütne szíven mert az időmbe belefér, csak mindenki elvárja ezt tőlem és már teljesen természetes és már az is derogált neki, hogy elmenjek a kórházi beutalómért mert én a nagymamánknál voltam segíteni aki most törte el a karját. A szüleimet ez nem nagyon zavarja, persze azért próbálkoznak. Anyukám kikészül idegileg a munkahelyén és amikor hazajön egész este a panaszkodását hallgatom és, hogy mennyire gyűlöli a másik nagymamám akivel együtt élünk, és mindennek elszidja úgy hogy a szomszéd szobában van. Apám mindenen felidegesíti magát, olyan szinten, hogy már attól is üvölteni kezd ha máshogy pakolom vissza a hűtőbe az ennivalót, káromkodik és csapkod. Anyám már azt is katasztrófaként éli meg, hogy nem pucoltam meg az ablakot, és ilyenkor lelkileg kezd el zsarolni a " végül is csak egyszer kértelek meg" és a "ha majd éjfélkor is takarítok és összeesek a fáradtságtól, csak lépj át felettem" dumával. Ilyenkor már csak simán otthagyom és azt mondom, nem hallgatom tovább. Ilyenkor azt hiszi azért megyek el mert igaza van, pedig azért mert félek, hogy robbanok és mindent visszamondok.

Akármibe akarok kezdeni lehurrognak ha sportról van szó. Ha focizni, úszni akarok akkor csak kiröhögnek.

Egyszerűen szétszednek lelkileg. Piszkálják a külsőm, a zenei ízlésem, a könyveket amit olvasok, a barátaim nagy részét ler****cozák stb.

A keresztanyámat is mindennek elmondják ELŐTTÜNK, és amikor véletlen anya munkahelyén elszóltam magam arról amit otthon mesélt a kollégáiról velem ordított, pedig egy normál családban ilyeneket nem szokás a gyerekek előtt tárgyalni.

A legjobban az fáj amikor a "példaképeimet" szidják. És hogy minek hallgatok Eminemet (a tesóm RTM fan), minek szurkolok Vettelnek, és minek izgulok Cseh Laciért. Mintha kiölnék a szívem ilyenkor.

És ha megkérdezik mi bajom, nem merem azt mondani, hogy mekkora érzéketlen, infantilis családunk van ahol mindenki kibeszéli és fúrja a másikat, és hogy már érzelmileg kiölik belőlem a gyereket.

Én vagyok a túl fiatal naiv 15 éves kislány, vagy tényleg nem normális ha azért nem mehetek el a barátnőmhöz, mert véletlen becsúszott egy egyes amellett, hogy 8 éven keresztül minden év végén szín kitűnő voltam? Tudom más örülne az ilyen problémáknak, de lelkileg már kimerültem abban, hogy jó pofizzak olyan rokonokkal akiket anyámék mindennek elmondtak 5 perccel ezelőtt, ráadásul előttem és várják az egyetértésem?