Apám békülni akar, de én nem érzek semmit?

Az a helyzet, hogy sose jöttem ki apámmal, nagyon sokat bántott, regényt lehetne írni belőle. Odáig elfajult a kapcsolatunk, hogy nekem egyáltalán nincs rá szükségem. És itt most nem olyan bántásokról beszélek, hogy nem kaptam meg a legújabb ájfónt és micsodda hányatott gyerekkorom van, hanem folyamatos sértegetésekről és hogy csak szemétkedni tudott velem, amikor kisebb voltam, akkor meg le se tojt. Most viszont békülni akar, de bennem semmi hiányérzet nincs, az az igazság, hogy sose hiányzott nekem egy apa, már amikor kicsi voltam, akkor is csak azt vártam, hogy bárcsak meghalna, vagy eltűnne örökre. Most sincs bennem hiányérzet, még akkor se, ha azt látom, hogy mások milyen jól kijönnek az apjukkal. ilyenkor még boldog is vagyok, mert jó tudni, hogy nem minden férfi ilyen szemét állat, aki folyton csak bántani tudja a saját gyerekét. És igen, ott tartottam, hogy békülni akar, de közben egy csöppet se változott, borzalmas a természete és ott rúg belém, ahogy tud. Nektek mi a véleményetek erről? pocskondiázást nem kérek, azt már épp eleget kaptam az apámtól.