Elmondjam a szüleimnek, hogy meleg vagyok? Azért mégis tartok tőle

14 éves meleg fiú vagyok, már kiskorom óta volt valami "gikszer" a szexualitásommal kapcsolatban. Meglepően lányosra sikeredett a természetem, de ezt mindig is kompenzálta, hogy nem tűröm a megalázottságot. Nem érdekel, kiről és miről van szó, leoltom, ha kell. Büszke meleg vagyok. Ugyan kevesen tudják rólam, a Szüleim sem, de azt, hogy büszke vagyok arra, aki és ami vagyok, azt nekik, leginkább az Édesanyámnak köszönhetem. Édesapámnak is (aki ugyan nem vér szerinti apám, de akkor is így fogom szólítani. Remek apa.), de ő később került az életembe. Megvan az a luxusom, hogy a családom minden tagja támogat bármikor.

A büszkeséggel viszont nem álltam mindig így, nem csak a család kellett hozzá. Egy évvel ezelőtt még a falra tudtam volna mászni kínomban, aztán jött egy átmeneti enyhülést, ezt pedig a matematika hozta. Olyan szinten remek "orvosság" volt a depressziómra, olyan szinten érdekelni kezdett, hogy azóta felsőfokú számelmélettel foglalkozom, volt egy végzős matematikushallgató, aki egyszer azt mondta, hogy tanulhatna tőlem.

De észrevettem, hogy valóban, ez remek módszer arra, hogy a fejemben rendet tegyek, de akkor is hagynom kell ezt lefutni a fejemben. Ekkor kezdett el érdekelni a szexuálpszichológia, nagy általánosságban a pszichológia.

Ezzel egy időben jött egy új fiú az osztályunkba (hatodik osztályban járunk), aki eleinte rettentőmód idegesített, mert a hozzáállása szörnyű volt mindenhez.

De egyszer ketten maradtunk az öltözőben, és elkezdtünk beszélgetni.

Valami megfogott benne. Nevezetesen az, hogy akármilyen idegesítő volt a hozzáállása, nagyon barátságos volt, sokat cukkolt, szerette, mikor "mini idegrohamot" kaptam :D. Az egész srácban azok a gyönyörű zöld szemek voltak az igazán meghatóak, és a hangja.

Előbbit nehezemre esett észrevenni, lévén a szemem... Hát... Nem tökéletes. :)

A fülem sem, de észrevettem, hogy akármilyen ideges voltam, amikor meghallottam a hangját, azonnal teljesen megnyugodtam.

Akkor már tudtam, hogy valószínű, hogy homoszexuális leszek.

Ami a fogalom megismerését illeti, egy ideig Édesanyám egyedül volt kénytelen nevelni betegen, három műszakban dolgozott, ennek ellenére is alig tudtunk megélni.

De mindig szakított rám rengeteg időt, soha nem fogom elfelejteni azt a csillogást a szemében, ami a kiskoromból annyira megmaradt. Emlékszem, három éves koromban kaptam tőle egy dinoszauruszokról szóló ismeretterjesztő könyvet, amit ugyan nem tudtam elolvasni, de amikor kértem tőle, mindig olvasott órákig. Akkor is reál beállítottságú voltam.

Láttam az óvodában, hogy a fiúk katonás játékokkal játszottak, én meg babáztam a lányokkal. :D

Otthon is volt jó sok játékom, de mindig a nagy plüssmalacomat ölelgettem.

Szóval az óvodában észleltem, hogy ez a kisfiú abba a kislányba szerelmes és fordítva, és mindig is különc lévén megkérdeztem Édesanyámat, mi van ha két fiú vagy két lány szerelmes egymásba.

El is magyarázta. Azt is, hogy az ilyen embereket nem szabad kicsúfolni, mert teljesen normálisak.

Szóval visszatérve hatodikba, a gyönyörűen zöld szemű, elképesztően szép hangú fiúhoz, és az akkor sejtésként élő homoszexualitáshoz, feltűnt, hogy igen, Dani (nem ez a nevem) szerelmes. Mégpedig egy fiúba. "Nagyon jó."... :D

De összességében ez akkora örömbombát adott nekem, hogy teljesen sikerült a dolgot feldolgoznom, semmi gondot nem okozott, de akkor sem tudta még senki.

A biológia tanárnőm a család barátja(, nem kivételezik velem, töriből akkora kapát kaptam egyszer tőle, mint a ház, de nagyon helyes! :D). Mindig is tudta, mikor vagyok rosszul stb.

Egyszer nagyon bolond voltam, őt is megsértettem, és akkor megmondtam neki, hogy meleg vagyok. Na erről a fél este beszéltünk, napokig nem tudtam a szemébe nézni, de utána akkora megkönnyebbülést éreztem... Huh... Nehéz leírni is.

Amikor először csókolt meg fiú (nem az, akiről beszéltem), akkor mérhetetlen örömöt éreztem.

A fenekemhez is benyúlt, de megkérdezte, hogy nem zavar-e.

Nem, nem zavart. Amennyire csak egy ember gyengéd tud lenni, annyira az volt ő is.

Csodálatos érzés volt fogni a kezét, érezni az illatát, egyszerűen megérinteni, megcsókolni, érezni a jelenlétét.

Azóta eltelt kis idő, sajnos olyan szinten elhatárolódtam a társadalomtól, hogy még a családommal sem szívesen beszélek.

Édesanyámról már meséltem, de még kihagytam Édes-jó apám. :D

Ő egy nagyon csendes, mérhetetlen intelligens ember.

Mindig segített, mikor kértem, de ami miatt örökké hálás leszek neki, hogy annyit sírhattam a vállán. Ő volt a kis síróemberem. :D

Összességében az ősök egy olyan érzelmi alapot adtak, amivel el tudom magam teljességgel fogadni.

Annak ellenére, hogy kamasz vagyok, úgy vélem, hogy jobb szülőket nem is kaphattam volna, és azon szerencsések közé sorolhatom magam, akinek a szülei teljes harmóniában élnek. Édesanyám szerint soha nem emelték még meg egymással a hangjukat.

Maximum, mikor cukkolják egymást, és ez hallatszik át a szobámba: "Verasztó Laciiiiii"- nem ez a neve :D

Szóval... Ezek után is félek nekik elmondani. Igazság szerint nem is akarom, mert ha majd bemutatom a páromat, akkor pont nem fogja őket érdekelni, milyen nemű, az fogja izgatni őket, hogy a fiukat boldoggá teszi.

Tehát szerintetek mondjam el, és ha igen, hogyan, vagy csak hagyjam, és majd megtudják, ha eljött az idő?