Csak az én anyám kezd egyre leviselhetetlenebb lenni?

Ez így önmagában nagyon kevés információ, és ez akaratlanul is provokatívnak hat, a stílusoddal kombinálva. Ne lepődj meg, hogyha elítélnek és hisztisnek ítélnek, mert bár lehet alapja a problémádnak, nem veszed a fáradtságot, hogy valamelyest beszámolj róla.

Én nem ítéllek el, de itt sokan, joggal, fognak így tenni, mert nem tudják, mi zajlik nálatok. Honnét tudnák, ha nem írsz semmi konkrétat. Ha támogatásra vágysz, ennyit megtehetnél.

Nekem is megvannak a problémáim anyámmal. Vannak napok, amikor egész jól megvagyunk, békén hagyjuk egymást. Aztán kimutatja a foga fehérjét. Érdemben nem feltétlen tudok válaszolni a kérdésedre, mert én mostanra, 21 évesen csak az elköltözésben látok reményt a változásra.

A szituáció ismerős, korábban én is vak voltam a valódi énjére. Idősebb korban az ember már vajmi keveset, ha egyáltalán változik néhány röpke év alatt, amilyen hosszúnak te megéled a tiniéveidet meg a gyerekkorodtól eltelt időt, amikor még mintaanyának láttad.

Az ember, ha a szüleitől nem, majd más környezetből, iskolától, barátoktól, internetről, felvilágosul róla, hogy a dolgok nem feltétlen úgy működnek optimális esetben, ahogy otthon. Ez a tudat fáj, és fejben fokozatosan anyukád ellen hangolod magad, akár akaratlanul is. Tudom, mert nekem sikerült, amire nem feltétlen vagyok büszke.

A félreértések elkerülése érdekében, a mai napig törekszem a toleranciára, a megértő és higgadt hozzáállásra, nem szeretnék sértéssel sértésre válaszolni. Inkább magamban tartom, vagy csak olyannal osztom meg, aki kiérdemelte a bizalmat, és nem szülői jogon várja el arra hivatkozva, hogy "az ő gyereke vagyok, ismer".

Mi idegesít benne? Kicsit konkretizálnád?

Én a te korosztályod vagyok, és imádom az anyukám, sosem volt jobb a kapcsolatunk.