Anyu vajon miért haragszik, ha valaki szerelmes lesz belém, és az érzéseit ki is mutatja?

A szerelem legkisebb jelére is méregbe gurul, "büntet". 17 éves koromban mondta nekem először valaki, hogy szerelmes belém. Röpülve mentem haza, bementem a szobájába azonnal, hogy elújságoljam, csillogó szemekkel, egyik szavamat a másikba öltve, ragyogva újságoltam neki azzal a reménnyel, hogy majd velem fog örülni, mint a kislánya első ilyen élményének, erre azonnal üvölteni kezdett, hogy meg ne tudja, milyen fiú az, azonnal felejtsem el, többet nem is beszélhetek vele. Csakhogy én nem járni akartam azzal a sráccal, mert én nem voltam belé szerelmes, s ezt meg is mondtam neki, de jólesett, imponált, hogy mégis engem szeretett meg. Ezt elmondtam anyunak is, aki magából kikelve folytatta, hogy fölösleges dolgokkal foglalkozni sem kell, ilyennel nem szabad foglalkoznom, nemhogy örülni neki, és üvöltve kiküldött, mintha valami rosszat tettem volna. Én sírva és félve kimentem, többet szóba hozni sem mertem a dolgot.

Eltelt egy év, utána megint megszeretett valaki, én annak már örültem, és akkor már egyetemista voltam, elsőéves. A kollégiumból hívtam fel anyut, hogy képzeld. Komolyan, mintha nem tanultam volna az 1 évvel azelőtti esetből, akkor meg a telefonba üvöltött, hogy már megint mi ez, ez a fiú is fölösleges időtöltés, azonnal verjem ki a fejemből. Csakhogy ez a fiú már nekem is tetszett, és azt mondtam, hogy nem. Néhány évig úgy jártunk, hogy a kapunkon be sem jöhetett, csupán azért, mert szeretett engem. Hála Istennek, nem anyám miatt szakítottunk végül.

Lett egy következő barátom, bőven húszas éveimben voltam már. Ő átjárhatott hozzánk, mert a szülei anyu ismerősei voltak, de csak azért. Ha a srác anyu előtt mondta nekem, hogy szeret, vagy ne adj Isten, adott egy csókot, már ment a cirkusz, anyám felbőszült. Nem a szituáción, hanem valami mondvacsinált okon, de látszott, hogy a fiú szerelme bántja.

Következő barátom anyu szeme fénye lett. Esküszöm, jobban szerette, mint én. Na, ez a fiú egyszer mondta ki, hogy szeret, csókkal, kedveskedéssel nem halmozott el, sőt. Mondhatom, hogy ridegtartásban tartott, s így éltünk néhány évig, mikor már érzelmileg olyan iszonyatos űr volt bennem, hogy ordítani tudtam volna egy kis kedvességért, ölelésért, de együtt voltunk, mert anyám erőltette. Nézzem meg, milyen normális, mennyire hozzám való. Mondtam neki, ne akarja hogy még meg is utáljam, most fejezzük be. Ugyanis olyanok is voltak, hogy meg akartam ölelni, erre lefejtette a kezemet magáról, faarccal megvacsorázott, és egy hang nélkül lefeküdt aludni. És ekkor nem voltunk haragban, szimplán csak fáradt volt! El lehet képzelni a haragos időszakokat.

Őutána lett a mostani barátom, 29 vagyok most. Na ő ki tudja mutatni az érzelmeit, többször elmondja, hogy mennyire szeret, ki is mutatja, apró meglepetéseket szervez,picit csokifalatkákkal lep meg a legváratlanabb pillanatokban, stb. Anyu most őrjöng a legjobban, hogy mi ez a stílus, nem kell egymást nyalni-falni, mert nem abból élünk meg, ez egy sz@rházi, mert állandóan csak duruzsol a fülembe, egy átkozott, aki megtéveszt engem, stb. Menjek csak vissza az előzőhöz, mert az a helyes, ha nem "nyalogatjuk egymást", és "NEKED A RIDEGTARTÁS VALÓ". És ki is mondta.

Nem tudom megérteni, hogy mióta felnőttem, miért nem tűri, ha valaki kimutatja a szerelmét felém. Gyerekkoromban ugyanis ő is sokat mondta nekem, hogy mennyire szeret, tehát egyáltalán nem ridegtartásban nőttem fel, talán ezért is igénylem ennyire a szeretet ezen megnyilvánulásait továbbra is. Ez mondom, akkor változott meg benne, amikor először szerelmet vallottak nekem. Utána ő sem volt hajlandó többet mondani nekem, hogy szeret, pedig 20 évesen egyszer még sírtam is érte. És nem, azért sem mondta ki. Igazából sosem felejtem el.

Tehát van-e ötlete valakinek, mitől változhatott így meg?