Meghalt az apám, de egyáltalán nem sajnálom. Rossz ember lennék?

"Nem az apád, csak a pasi, akinek a spermájától megfogantál. Az apa nem itt kezdődik. Egy vadidegen alkoholistát én sem sajnálnék." - ezt a hozzászólást szőrnyűnek találom. Hatalmas elfogultság és ítélkezés van benne. Bár van benne igazság, akkor is erős kicsit. Hogy írhatunk ilyet egy ismeretlen emberről, olyan valakinek, akit vérségi vagy bármilyen kapcsolat fűzi hozzá!?

Én annyit tudtam meg a kérdező írásából, hogy egy éves korában elhagyta, és azóta nem volt lehetősége megismerni, ezenkívül nem érez semmit iránta. (Én is így vagyok a saját apámmal, és a gyermekeivel.)

Nem tudtuk meg, hogy milyen ember volt, csak annyit, hogy ivott. De miért ivott? Nem tudjuk milyen problémák gyötörték, miért kereste megoldásként az alkoholt, miért nem tudott felnőttként megbírkozni a broblémáival, milyen önismereteti, önértékelési problémái voltak stb. Nem ítélhetjük el. Azért már mondhatunk rosszat, hogy elhagyta a családot, de sosem egy oldalú a dolog, nem egy emberen múlik minden, két oldalú az érem.

Nekem boldog, kiegyensúlyozott családi életem van (most már), lelkileg pedig megerősít, hogy hívőnek mondhatom magam. De mi van, ha engem is megtör az élet? Nekem van sok támaszom. De neki nem biztos, hogy volt.

Annak a hozzászólónak, aki leírta a saját történetét, szomorú, bár ne történt volna meg vele ez a sok rossz, de nem vonható párhuzam a két eset között!

Én nem ismerem az apámat, a nevelőapám pedig (akit én is csak megszokásból nevezek apámnak) alkoholista, és évek óta nem találkoztunk. Menthetetlen, a segítő kezet is elutasította mindig. A húgomat pedig mindig csak hitegette, és magasról letojta. Most hogy felnőttek vagyunk, magára maradt az édesanyjával és a saját húgával, akik szintén alkoholisták, és azon siránkoznak, hogy miért nincs jó viszony közöttünk és milyen jó volna találkozni rendszeresen.

Bennem az fogalmazódott meg, hogy valamikor meglátogatom őket a családommal, gyermekeimmel, talán nyáron. Három éve voltunk náluk, amikor megszületett a lányunk, és talán most is elmegyünk, hogy megszületett a kisfiunk, és talán elmegyünk a temetésükre is, bár a pokolba kívántuk őket sokáig, annyi rosszat kaptunk tőlük.

Neked kell mérlegelned, hogy mennyire viselhet meg, végig tudod-e csinálni, és tudod-e vállalni. Az ott lévők nem számítanak. De lehet, hogy valaki örülni fog neked az "apád" családjából is. Nem tudhatod mi vár rád. A te részedről megteheted az utolsó lépést, amit megtehetsz. Ha valami rossz ér téged, egy ideig (akár hónapokig) zavarhat, de ha nem mész el, szerintem is elővehet téged a lelkiismeret. Jó lezárni (szerintem jó lett volna vele beszélni), de mivel ez nem jött létre, tiszteld meg a jelenléteddel, mégha tényleg nem is érdemelné meg.

Az se baj, ha nem mész el, de ha így éreznél, szerintem nem írtál volna ide... Mások véleményére nem feltétlenül kell adni, és ebben az esetben nem kell foglalkozni, mert a te apád, a te érzéseid, a te döntésed. Te dönts kötöttségek nélkül...

Nem vagy rossz. Ha megfigyelted érzéseket nem lehet irányítani. Gondolatokat, véleményeket, viselkedéseket igen, de az embernek azt az érzést kell elfogadnia amit per pillanat érez. Ne bánkódj azon hogy miért érzel ürességet. Valószínűleg azért mert életében nem volt képes ezt az űrt a gyereke szívében megtölteni.

Gondolom ő sem volt rossz, csak ennyire volt képes valamiért.

Ha elmész a temetésre, vagy ha nem mész el mindkettő elfogadható.

Ha elmész, akkor nagy utat teszel meg hogy az életednek ezt a részét rendbe tedd, és tovább tudj lépni rajta békével.

A rokonok ha meglátnak téged, tudni fogják hogy nem a te szégyened hogy nem láttak eddig. Lehet hogy még megismertetnek olyan sztorikkal is amikről eddig nem tudtál. Az embernek néha jó ha képben van a gyökereivel.

Ha ott vagy bocsáss meg neki, amennyire tőled telik és mondj el érte egy imát.

Én azt gondolom, bár nem viselkedett apaként egyáltalán, elmennék a temetésére. Csak azért, hogy később ne legyen lekiismeret furdalásom. Mert egyvalamit neki köszönhetek, ha mást nem is adott. Azt, hogy vagyok a világon. Ezért azt a tiszteletet megadnám neki, hogy ott vagyok, amikor eltemetik.

Nem állnék elől, hátul meghúznám magam, ha mindenki elment, leraknám az egy szál virágom, és ennyi.