Meghalt az apám, de egyáltalán nem sajnálom. Rossz ember lennék?

Nem vagy rossz ember. Miért kötődnél valaki olyanhoz, akit nem is ismertél soha?

Én a helyedben egyébként elmennék a temetésére. Ha még csak egy pillanatig is, de része volt az életednek. Szerintem könnyebben lezárhatod az egészet, ha elbúcsúzol tőle. A temetés nem érte van, hanem azokért akik kapcsolódnak hozzá. Egy jó alkalom arra, hogy kicsit átgondold, hogy mit is érzel valójában. Ha elmégy, akkor magadért menj el és ne azért, mert úgy illik.

Szerintem menj el a temetésére, már csak azért is, hogy nehogy a későbbiekben emiatt legyen lelkifurdalásod, hogy nem mentél el.

De egyébként dehogy vagy rossz ember! Sőt, igazából haragudnod kéne rá. Attól, mert az ő spermájából foganntál, még nem kell se szeretned, se tisztelned. Ahhoz mondjuk apaként kellett volna viselkednie.

Teljesen érthető az álláspontod.

Remélem nem veszed zokon,ha megosztom veled a saját sztorimat,bevallom,annyi sérelmet szedtem össze apámmal kapcsolatban,hogy mindig jól esik ezt elmesélni valakinek,de most nem ez az elsődleges célom,hanem az,hogy ne legyenek kétségeid egyáltalán.Szerintem hatásos lesz.:)

Apám(bár életben van és még a negyvenet sem lépte át)sosem volt olyan igazi apa-típus,legalábbis nekem ezt a tudását biztosan nem villogtatta meg.Rengeteg emlékem kötődik hozzá még régről,de ez mind negatív és csak keserű érzéseket idéz fel bennem.Kiskoromban rendszeresen elhanyagolt és semmibe vett,csak akkor voltam jó neki,ha alibi kellett valamire.Például nem egyszer fordult elő,hogy eltűnt valami,és engem vett elő,hogy a kis hülye gyerek biztos elcseszte valahová...nem egyszer megtörtént,hogy eltört vagy elrontott valamit,aztán anyám előtt rám kente,később pedig ő maga ütött meg a rám varrt ügyek okán.Ennek ellenére is voltam olyan naiv,hogy odasündörögtem egy kis ölelésért vagy bújásért,mire leggyakrabban lelökött magáról,vagy ha közel is engedett,csak akkor és addig,amíg anyám vagy a papám szemei előtt voltunk,utána egyből elhajtott.Egyszer olyan is volt,hogy bedühödve beálltam a TV elé,hogy velem foglalkozzon,ne azzal,mire belém rúgott.Ekörül lehettem óvodás korú.

Ovi végén-általános elején kicsit megenyhült velem kapcsolatban,bár ez erős kifejezés,valójában annyi történt,hogy naphosszat véget nem érő unszolásra elvitt biciklizni vagy ladikázni,de minden ilyen próbálkozás kudarcba fulladt.Végtelenül érzéketlen és figyelmetlen ember,ennek tetejében ügyetlen is,úgyhogy nem volt csoda,hogy a biciklinél elestünk,a ladiknál meg amikor próbált belesegíteni,nem behúzott,hanem kifelé lökött,aminek hatására bele zuttyantam a vízbe.A biciklis esetnél pedig lehorzsolódott a könyököm,a térdem,az állam és a tenyerem is,persze ezektől sírva fakadtam,mire letorkollt,hogy ez semmiség,nem fáj,nem érti,miért vagyok ilyen nyafka.

Sokáig éltünk ebben a helyzetben,aztán egy nap,olyan 7 éves korom körül egy nap csak annyira lettem figyelmes,hogy magukból kikelve ordítoznak egymással ő meg anyám,aztán előkerült egy zsák,majd még pár,egy táska,és hirtelen eltűnt a házból.

Mint kiderült,az év húsvétján megcsalta anyámat részegen két nővel,előtte pedig járt hetelni Budapestre,és ott is megcsalta nem egy alkalommal.

Akkoriban egy haverjához költözött,pontosabban annak a pincéjébe.Tisztán emlékszem arra a betonkoporsóra,amit a szobájaként volt kénytelen számon tartani:egy TV 3 csatornával és egy matrac tele ágyneművel,mindezt egy betonkockában.Emlékszem,akkor eljött az anyja,és amikor meglátta a helyet,akkor sírva fakadt,hogy mégis az ő fiacskája hogyan élhet egy ilyen putriban...hát,én valahogy már akkor sem tudtam sajnálni.

Akkoriban miattam nem akartak elválni,ő visszaköltözött,de külön ágyban aludtak azután.Ekkor apám kezdett egyre alattomosabb lenni,mindig azon volt,hogy fájdalmat okozzon anyámnak,amiért kitette,így engem használt fel eszközként.Persze még kisgyerekként ezt nem fogtam fel,és mai szemmel tekintve haragszom magamra azért,hogy hagytam manipulálni magam.

Mert manipulált,állandóan.Csokit,játékot vett nekem,eljött értem az iskolába,szülői értekezletre járt,velem aludt-és minden perc,amikor apám mosolyt csalt az arcomra,az anyámnak felért egy késsel a szívébe.:( Mindenki azt hihette volna,hogy megváltozott,de nem,és ezt anyum akkor is tudta,amit el is mondott nekem már akkor,de nem igazán fogtam fel a dolgok értelmét.Ma már tudom,igazat mondott.

Ezt követően végül nem bírták tovább és elváltak.Apám folyamatosan hívogatta anyát,hogy ellene nevel és ennek súlyos következményei lesznek,miközben minden alkalommal,amikor elvitt,ő tömte a fejem üres hazugságokkal,és ő mocskolódott,de akkor már nem tudtam hitelt adni a szavainak.

Később ezek a látogatások leritkultak,ő szerzett magának új asszonykát,új családot és visszaköltözött a szülővárosába.A válás után kurta egy évig volt kíváncsi rám.

Ma ott tartunk,hogy 6 éve a kapcsolattartásunk kimerül egy szülinapkor küldött képeslapban,de azt sem úgy írja alá,hogy "apa",hanem a keresztnevével.Ezen kívül megházasodott,és a nőjétől gyereke is született,akinek fogalma sincs róla,hogy messze él egy féltestvére,gyanítom,ez nem is fog változni.Persze abból,amit hallok és ritkán látok a neten róla,annak a gyereknek mindent megad,amire engem nem tartott méltónak.

És tudod mit mondok?Nekem ez tökéletesen megfelel így.Attól tartok,ha kapcsolatot akarna velem kialakítani,akkor sem lennék képes rá,hogy alakoskodjak.Még csak azt sem tudom mondani,hogy hánynom kell tőle,mert egyszerűen nem érdekel.Nem tudom,velem miért bánt úgy,ahogy,de már nem is érdekel.Az apa,mint szó,számomra csak három betű egymás mellett,egy szó,ami a családfő fogalmát takarja jobb esetben,nekem viszont üresen cseng.Nem is engedem másnak használni azt a szót,hogy "apád",dühít.Én is csak azért használom,mert a megszokás mondatja velem.

Sajnos lány létemre rá hasonlítok jobban,és amikor a tükörben jobban megvizsgálom az arcom,az ő vonásait vélem felfedezni-és ez az egyetlen egy dolog,ami még összeköt minket.

Félek,ha ő távozna el,én nem tenném tiszteletem a helyszínen.

Ezer bocsánat a kisregényért,de kifejtve üt igazán a dolog.:) Remélem tudtam segíteni,és tényleg ne haragudj a hosszú válaszért!

17/L