Hogyan tehetnék szert igazán megbízható önismeretre? Milyen módszerek léteznek erre?

Ha konfliktusunk van, anyám azzal szokott kihátrálni belőle, hogy elkezd engem gúnyolni, pl. azért veszekszünk, mert hisztis/erőszakos/álmodozó vagyok, ezért túlreagálok/telhetetlen vagyok/irreális elvárásaim vannak. Ha ettől elszomorodok, elkezdi kérdezgetni, hogy meddig akarok még duzzogni.

Én őszintén próbálom neki elmondani, hogy mit érzek az adott konfliktusunkkal kapcsolatban. Nehéz felé megnyílni, de tudom, hogy ő magától ezt nem teszi meg, ezért nekem kell megtennem az első lépést.

Szeretném, ha megértené, mi zajlott le bennem, amikor nézeteltérésünk támadt, mivel bántott meg, mert tudom, hogy attól kicsit megkönnyebbül az ember, hogy csak ennyi az egész, ez egészen érthető. És remélem, hogy kicsit együtt is érez velem, és bocsánatot kér tőlem, ahogy én is kértem tőle, és túljutunk a nézeteltérésen. De ehelyett ilyenkor megharagszik rám, és azt teszi, amit fent vázoltam.

Azt nem szokta nekem elmagyarázni, mit csináltam rosszul, így nem tudom, mivel bántom meg, és ettől nagyon elbizonytalanodok. Annyi szokott történni, hogy csak azt veszem észre, hogy haragosan és türelmetlenül beszél velem, de nem mondja el, miért. Volt olyan, hogy sikerült rájönnöm - a másoknak tett utalásaiból -, hogy miért haragszik rám, kértem, hogy ne haragudjon, ez egy félreértés, ha tudom, hogy ártok neki, nem teszek ilyet, és felajánlottam, hogy kijavítom, de valamiért csak még dühösebb lett, és azt mondta, hogy nem erről van szó, hanem arról, hogy én ilyen meg olyan vagyok, meg hogy miket képzelek - az erkölcsről, magamról, az életemről, ilyesmik.

Előfordul, hogy a stílusomat adja meg okként, ugyanis a megjegyezéseitől van, hogy eltörik nálam a mécses, és ha még utána is bánt, akkor kiabálni is szoktam vele. De ez nem a nézeteltéréskor szokott történni, az alapkonfliktuskor, amikor megharagszik rám valamiért, amiről nem beszél, hanem később, amikor kigúnyol. Arról mélyen hallgat, hogy mi történt akkor, ami miatt ilyen csúnya dolgokat mond rám. Derült égből villámcsapás: lényegében az egész személyiségemet és életvitelemet katasztrófaként festi le ilyenkor, és nagyon nehéz nem hinni neki, hiszen látom, hogy mennyire tud rám haragudni.

Egy ilyen veszekedés után, amikor már megnyugodtam, bocsánatot kérek a stílusomért, de azután is ugyanígy reagál, hogy végig higgadtan és szépen beszéltem vele: hogy az én hibám, mert én ilyen meg olyan vagyok. Szóval ilyenkor teljes hidegvérrel közli velem ugyanazt, amiről korábban azt reméltem, hogy csak a veszekedés hevében, mérgében vágta a fejemhez. Ettől teljesen összetörök.

Sajnos azok a dolgok, amiket ilyenkor mond rólam, az évek alatt erősen belém égtek, és már nem is igazán tudom, milyen ember vagyok valójában. Félek attól, hogy a dolgok egyik napról a másikra egyszer csak rosszra fordulnak, és én teljesen tehetetlenül nézem, ahogy zátonyra fut az életem.

Az emberek között folyton szorongok, mintha attól félnék, hogy lelepleznek, hogy én nem is vagyok jófej, meg hogy csak megtűrnek maguk közt, de elég egy apróság, amitől betelik a pohár, és elzavarnak maguk közül vagy megaláznak valahogyan. Merthogy a pohár már attól majdnem kicsordul, hogy egy ilyen szörnyű ember társaságát kénytelenek elviselni. Nem történt még ilyen soha velem, mégis rettegek ettől.

Szeretnék valahogyan meggyőződni afelől, hogy anyám gúnyos megjegyzései nem igazak, és nem kell attól tartanom, hogy undorító ember vagyok, aki magányosan, mintegy kitaszítva fogja leélni az életét - a munkahelyi, a baráti és a családi kapcsolatok biztonsága és szeretete nélkül.

Ehhez szeretnék tanácsokat, ötleteket kérni.