Elhidegült kapcsolat; vélemények?

A szüleimmel elhidegült a kapcsolatom. Én most 20 éves vagyok és ősszel időlegesen elköltözöm abba a városba, ahova egyetemre járok.

Rólam azt kell tudni, hogy sikeresen kijártam a gimit, a líceumot, most egyetemen vagyok és az utóbbi 2-3 évben okoztam gondot apáméknak, mint szinte mindegyik kamasz.

Ekkor kezdődött minden, mert nekem is voltak malőrjeim, de ők is sokszor túlreagálva kezelték a helyzetet és többször is olyan szavakat dobtunk egymásnak, amelyek soha nem kellene elhangozzanak egy családban.

Azóta is rapszodikus a kapcsolatunk, néha nagyon jól kijövünk egymással, de máskor meg csak egymást keserítjük.

Ők gyakran megjegyzik, hogy durva vagyok és érzéketlen, ebben talán igazuk is van, de nem lehetek más.

Amíg kisgyerek voltam, addig volt érzelmileg létező kapcsolatunk, de utána az anyagi támogatás volt a minden, viszont soha nem maradt már idő az érzelmi részre.

Én nem jöttem haza és mondtam el nekik, ha valami gondom volt, illetve soha nem beszéltem ki magamból a gondolataimat, mert egyszerűen nem éreztem már érzelmi kötődést irántuk, s ez kamasz korom óta mindig így volt. Nem arról van szó, hogy nem értékelem a munkájukat, de minden szülőnek meg kell értenie, hogy az anyagi rész soha nem fogja fedezni a beszélgetéseket, az együtt töltött időt, stb.

Nagyon jó szülők voltak, de nekem is sok mindenért szenvednem kellett egyedül azért, mert soha nem volt idő vagy késztetés arra, hogy leüljünk beszélgetni.

Persze ennyi év után már részemről is fátylat rá, már természetes számomra, hogy egyedül boldogulok azzal, ami nyomaszt, csak akkor ne legyen az elvárás, hogy úgy viszonyuljunk egymáshoz, mintha mintacsalád lettünk volna.

Ma is bejött apám a szobámba és hívott, hogy menjek nézzek velük egy jegesmedvés filmet, mert olyan aranyos. Ez persze azután, hogy 2 napja úgy összevesztünk, hogy alig állt a ház. Nálunk már csak ilyen változatos a hangulat.

Semmilyen késztetést nem érzek leülni velük filmet nézni vagy bármit csinálni, de miért is nincs ? Kezdetnek azért, mert jelenleg 100 fokon az egyetemi életemet tervezem, a jövőmet és minden egyes részletet, amely számításba jöhet ( nem úgy állok hozzá, mintha egy Hawaii utazásra mennék, bár sokan így kezelik az egyetemet ) ; ezenkívül igen, stresszes vagyok, túlhajszolt, feszült, stb. - de nem várom el, hogy bárki is segítsen ebben, csak akkor az se legyen elvárás, hogy én úgy viszonyuljak hozzájuk, mintha minden derűs lenne és gondmentes.

Ti mit gondoltok erről ?