Mennyire átlagos, ahogy a kolléganőm él? Minden kisgyerekes anyuka ilyen pörgős?

"hétköznap este meg vacsi-fürdetés-altatás. elég ijesztő kép"

Hát egyrészt nagyjából kiskorában az esetek nagy részében így van.

Azt felejti el mindenki, hogy pelenkázni altatni, nem egyetemista koráig kell a gyereket, pár év visszafogottságot meg mindenki kibír.

Kérdező, a 27N vagyok. Igazad van, ez nem ilyen. Nagyon sok embernek sikerül az, ami a kolléganőnek. Jól választanak párt, szerencsések, jól keresnek, jól átlátják a helyzeteket, van bennünk önbeteljesítési vágy (ami nem csak a gyerekszülés).

Én nem akartam gyereket a vidéki tapasztalataim miatt, aztán jógán megláttam a számomra tökéletes Anyát, és beszélgettem vele. Azóta egyre több ilyet látok, és egyre jobban szeretnék majd gyereket egyszer:) Már nem félek!

Én huszonévesen a munka-lakás vonalon mozogtam, mivel a volt barátom nem volt eljárogatós és így én sem annyira.

Miután megszülettek a gyerekek, onnantól kezdve jobban kinyílt a világ. Új ismeretségeim lettek, akikkel a gyerekek révén barátkoztam össze, csinálunk közös programokat. Van program a gyerekekkel, van külön csak nekem is.

Macerás szülés miatt tápszeres lett a baba, így annyiból helyzeti előnyben vagyok, hogy az etetés nem kapcsolódik kizárólag a személyemhez.

Most hat hetes, azt látom, hogy egyelőre még nem tesz különbséget az emberek között, mindenkivel jól elvan, aki barátságosan közelít hozzá.

Négy nagyszülőből három a küszöbön toporog, hogy minél többet unokázhasson, ráadásul gyakori a "hadd pelenkázzam/etessem/büfiztessem, stb" kérés is, így, haitt vannak, szinte nincs is dolgom.

Emiatt a lehetőség adott, hogy akár ketten is elmenjünk valamerre. Jelenleg felújítjuk az új lakást, ahová költözünk. Pl a vásárlások nagy részénél a tömeg ésa meleg miatt amúgy se lenne jó a babát hurcolni, így a nagyszülőkkel egyeztetve megyünk vásárolni.

De a férjemre is bármikor, bármennyi időre teljes nyugalommal ráhagynám (azért feltételes mód, mert hosszabb időre még nem volt alkalom, hogy el kellett volna mennem). 100%-ban képes az ellátására, a szigorúan gondozási mozzanatokon túl mondókázik, énekel is neki.

A terhesség alatt már beszéltük a barátnőimmel, hogy amint nem lesz tiltott az alkohol, elmegyünk és megünnepeljük a babát. Mivel úgy alakult, hogy nem lett tejem, korábbra csúszott a lehetőség. Jövő hétre tűztük ki az időpontot, pénteki nap, így a férjemnek se annyira megterhelő, ha másnap délig nem keveredek elő az ágyból.

Valamikor 7-12 hónapos kor körül van egy időszak, amit a szakirodalom szeparációs szorongásként ír le. Ilyenkor a gyerek az anyán kívül másnál nem marad meg, sír más közelében. (Pontosítok, nem az anya személye a lényeg itt, hanem a fő gondozóé, de ez az esetek többségében az anya.)

Ebben az időszakban nekem is kötöttebb lesz, akkor biztos nem tudok kimozdulni, valószínűleg az apja se lesz elég neki, hiába tölt vele ő is sok és minőségi időt.

De ez 1-2-3 hónapig tart, utána magától elmúlik.

Szerintem három dolgon múlik leginkább az, hogy mennyire kövül valaki a négy fal közé gyerekvállalás után:

1. A nő alapszemélyisége. Ha a gyerek egy örömteli pluszt jelent az életében, de nem kizárólag ezzel valósítja meg önmagát.

2. A partner személyisége, hozzáállása a témához. Ha a férfi nyitott, érdeklődő a baba iránt már a születésétől fogva, akkor kevésbé valószínű, hogy előáll az a helyzet, amikor 2-3 éves koráig meg se meri fogni, csak távolról nézegeti.

3. A környezetben található rokonok, esetleg barátok támogatása, segítsége. Ha a rokonság szeretne, hajlandó vigyázni a babára/kisgyerekre, illetve megbízhatóak is ilyen téren, nyugodtabban hagyja őket az ember együtt, felügyelet nélkül.

Ez utóbbihoz: nálunk a babának van két, tizenévei végén járó unokatestvére. Nagyon szeretik, gyakran jönnek látogatni. Viszont rájuk nem merném bízni úgy, hogy nem vagyok itthon, mert bár maximálisan jó szándékúak, tudom, hogy egyelőre nem eléggé gyakorlottak, felelősségteljesek, illetve kissé szétszórtak. A szétszórtság pedig fatális lehet egy csecsemő esetében.