Az anyáknak nem örülniük kéne, ha még vele laknak a gyerekei ilyen korban? Az enyém közölte, hogy ingyen albérletben lakom.

Közli, hogy inkább költözzek hozzá... gyors megbeszélés a baráttal, ő szüleivel és húznék el. Jó, bizonytalanság, de még mindig jobb, mint ez, amiben most vagy, szerintem.

Nekem is pont ugyanez a problémám. 20 éves vagyok idén érettségiztem, van egy öcsém 17 éves, csak ketten vagyunk. Szüleink 22 éve vannak együtt nem is akarnak szétmenni sőt előbb támogatják egymást mint minket. Öcsémet apu szekálja, anyu meg pont hogy elkényezteti mert "olyan kedves és arany szíve van..nem úgy mint neked". Anyu természetesen meg engem bánt szellemiekben. Ler*bancoz, kígyót békát mond rám. De természetesen a háztartást én vezetem mivel amint hazaérnek a munkából befekszenek az ágyba és tévéznek. Mindent ágyba kell nekik vinni. A reggeli kávé ha kimarad vagy ha nemet mer mondani az ember már megy az üvöltözés. Mikor meg akartam ez velük beszélni arra jutottak hogy biztos büdös nekem a munka, és mi lesz velük öreg korukra ki fogja őket eltartani stb. Azt is mondták, hogy miért akkora probléma ez a rendszer..ilyen korban tök természetes az, hogy én már besegítsek a házimunkába. Besegíteni..de nem az egészet velem végeztetni. Családi házunk van ami 2 lakásra oszlik. Mi a fentiben laktunk, a lentiben nem lakott senki. Anyu annyit ahjtogatta hogy költözzek már el, elköltöztem. De persze így se lett jobb a helyzet. Telefonon keresnek hogy menjek már fel ebédet főzni, rendet tenni stb. Rezsit meg ilyeneket természetesen nem tudok fizetni mert még nincs állandó jövedelmű munkám amibe be tudnék szállni. 16 éves korom óta dolgozom egy iskolaszövetkezetnél de mindig csak annyi időm és zsebpénzem volt, hogy jusson kajára meg néha az elnyűtt ruháimat lecseréljem. Van egy 3 éves kapcsolatom, és a párom az aki sokszor kisegít. Sokszor mondja ő is, hogy a családom nem normális. Mikor még a kapcsolatunk elején jártunk, anyu elkövetett mindent hogy szétmenjünk. Foggal körömmel védett engem, mert addig meg se fordult a fejemben hogy ez rossz lenne. Csak mikor megismertem a barátnőim, párom családját döbbentem rá hogy mennyire mások mint mi. Nem kényeztetik el őket sem a szüleik, mégis emberként bánnak velük, ésnem egyszer sírtam el magamat náluk a kedvességük miatt. Nem szoktam panaszkodni. Mindig úgy kelek fel, azzal a tudattal, hogy egy nappal közelebb vagyok a szabadulásomhoz. De a mai nap apukám közölte, hogy nem költözhetek el, mekkora hülye vagyok hogy albérletbe akarok majd menni, miért nem jó ez a lakás. Elvárja, hogy unokákat szüljek majd neki, hogy a telkükön építsek fel nekik egy kis házat amibe ők majd elköltöznek, nekünk meg meghagyják azt amiben most lakunk, amit úgyszintén fel kell újítani de lassan már átépíteni se ártana. Már nem tudom mit kéne csinálnom. Egyszer próbáltam megszökni...csak 1x. azt is azért mert "nem"-et mertem mondani és kiálltam a magam igazáért. a fejemre burították a szemetes tartalmát, a szobámból kihajítottak mindent, eltörték a porcelánjaimat, és az olló is majdnem a fejembe állt. ~2 centi és eltalál. megállt a falban az olló. Akkor volt az hogy meglógtam éjszaka és egy gyermekvédelmi otthonba mentem, mert ott azt mondták 3 napra el tudnak bárkit szállásolni. Természetesen az ottani ügyeletes frászt kapott és azt mondta felhívja a szüleimet. Mert szeretnek engem már biztos keresnek aggódnak értem stb. Sírva könyörögtem neki hogy ne hívja fel őket már alszanak nem is keresnek elmegyek innen csak fel ne hívja..felhívta. Szüleim értem jöttek, és az ügyeletesnek úgy állítottak be mint egy mérhetetlenül rossz gyereket. Amint beszálltam a kocsiba kaptam is. Ezután csak 1 hétig kellett pszihológushoz járnunk mivel ott arra köteleztek minket a gyermekjólétiben hogy járjunk be amíg probléma van. Anyu azt mondta nem hajlandó ilyenekhez járni, szóval játszuk el a tökéletes családot, ez csak félreértés volt. Nem tudom mit kéne már csinálni. Kitartás, és sok erő és pozitív gondolkodás az élethez. És barátok és szerelem. Engem is ők támogattak sokáig. Még én is küzdök, remélem eredménnyel.