Mi lett a lányommal?

Mi lett a lányoddal?

Az, hogy elhanyagoltad, nem foglalkoztál vele, nem érdekelt évekig mi van vele.

"Nem szereti ha megölel valaki vagy puszit kap."

A szüleimtől én se szeretem, apámnak nem is engedem, hogy hozzámérjen. Nem azért, mert nincs igényem a testi kontaktusra a szeretteimmel, csak ők attól nem lesznek a szeretteim, hogy biológiailag a szüleim.

A szülők nem ismerik a gyerekeiket, mert abból áll a nevelés, hogy "hülye vagy, úgysem tudod, kis taknyos vagy."

Még is miért várod el, hogy bármit megosszon veled, beavasson az életedbe, amikor te magad lökted el magadtól?

A több éves kioktatásoddal, leszólásaiddal, maradi gondolkodásoddal elérted, hogy ne mondjon el semmit. Tudja, hogy hibába fordulna hozzád, nem kapna segítséget, csak leb****t.

Gondolkozz el ezeken.

Szerintem ne erőltess semmit, azzal csak azt éred el, hogy még jobban ellenkezni fog (az én anyám erőltetett volna, eredmény: a mai napig a hideg ráz, ha megölel).

Beszélgess vele (ha hagyja), szervezz közös programokat, akár olyat is, hogy közben egy szót se szóltok egymáshoz, a lényeg hogy együtt legyetek, biztasd, mosolyogj rá, bátorírtsd, egy kamasz se könnyű eset, pláne ilyen nehéz időkben.

Szerintem nagyon jól tetted, hogy nem hoztad szóba, hogy hallottad sírni - valószínűleg nem örült volna, és támadásnak vette volna.

Lehet depressziós.

Én is így viselkedek a szüleimmel.Kérdezheted tőle ahányszor csak akarod,hogy mi a baja nem fogja elmondani.

Pár hete meghalt a család egy közeli barátja. Tegnap éjszaka hallottam, hogy zokog. (Rosszul érinti a tény, hogy meghalt az a barát és gyászolja, de neked nem meri elmondani, mert szépen leszartad a fejét évekig. Leültél vele kisebb korában beszélgetni esténként? Vagy elzavartad 5 perc után, hogy hagyjál már? Tanultál vele? Tartottatok valaha is csajos napot?)

Én is ilyen vagyok az én szüleimmel, bár néha eltörik a mécses. Anyám reakciója változó: amikor első szerelmem nem szeretett viszont és 2012 nyarán depressziós voltam, kinevetett. Nem hitte el. (19 éves voltam). Amikor decemberben kiment külföldre dolgozni, akkor is sírtam. Anyám vigasztalt meg.

Ettől függetlenül nagyon sok mindent nem mondok el neki, mert egy labilis idegrendszerű egyszer normális vagyok máskor nem nő...

A barátnőimmel megbeszélek mindent, és sokáig a suliba (középiskola) is csak feküdtem a padon.

Az, hogy megvonom a vállam, flegmázok, meg pofákat vágok be egyenlő azzal (nálam), hogy a szobámban utána bőgök.

Szóval igen, depressziós, ti meg csak annyit tettetek érte, hogy biológiailag összehoztátok, az anyagiakat megadjátok neki, de szeretetet nem.

Amit tehetsz: hívd el vásárolni, fagyizni, sütizni, lepd meg valamivel, amit szeret, legyél vele (mondjuk a plázában egyszerre lehet sütizni és vásárolni és csak ketten vagytok a többiek ismeretlenek) és hallgasd meg. Vagy beszélj te neki magadról. Ő mennyit tud rólad? Csak azt, hogy melózól, takarítasz és hulla fáradtan beledöglesz az ágyba? Vagy ismeri a múltadat, az előző barátaidat?

Egy kapcsolat alapja a feltétlen bizalom.

A bizalom, hogy elmondok neki mindent.

Ha ő nem kezdi, kezdd te.

20/L

ui: olvasd Csernust, azon belül a Nőt, nagyon jó könyv!!

Nem értem sokan minek mondják itt, hogy "Mert elhanyagoltad, nem törődtél vele.." Szerintem nem biztos, hogy ez történt. Mert egy tinédzser akkor is lehet depressziós, ha éppen ott bármit megbeszélhet az édesanyjával, mindig ott van számára (Példa: én).

Lehetséges, hogy egyszerűen úgy érzi egyedül van, nem értheted meg mi zajlik benne, dacból elhidegül (ebben az esetben az említett haláleset miatt, vagy egyszerűen az iskolában zajló események miatt...)

Óvatosan közelíts felé, mond el, hogy nagyon bánt téged a dolog, hogy nem beszéltek, és hogy szereted... támogatod, mondja el mit érez stb. Nálam az vált be, hogy anyu már sírásig kifakadt a viselkedésemtől, ekkor valami kattant az agyamban: "Nem lehetek olyan önző, hogy a saját magamat gyalázom, miközben látom, ahogyan az, akit a legjobban szeretek ennyire szenved tőle"

Bocsánat, hogy nem pontosan válaszolok a kérdésre. Az utolsó előtti válaszadónak írnék igazából, de a te kérdésedhez is kapcsolódik. 15/16 évesen nálam is elkezdődött egy olyan időszak, ami miatt úgy éreztem, nem ért meg édesanyám. Én is elolvastam Csernusnak a két ide vágó könyvét (amiről a válaszoló is írt), és én is úgy gondoltam, hogy a szüleim rossz példája rontotta el az életem. Emiatt vagyok depressziós, ezért nem érzem olyan jól magam egyes társaságokban, ezért nem kapom meg azt a pasit, akit szeretnék ésatöbbi, ésatöbbi...

Aztán telt az idő. Elköltöztem itthonról, egyetemre mentem, ritkán látogattam haza. Édesanyám rengetegszer hívott, folyton érdeklődött, mi van velem. És akkor jöttem rá, hogy ő idehaza is folyton próbált velem kontaktust teremteni, csak én nem engedtem. Mert a kortársaimtól azt láttam, hogy a szokás az, hogy a szülőket kirekesztjük az életünkből. Az a menő, ha "anyám és anyám" és "őseim" vannak, és nem "édesapám meg édesanyám".

Kedves válaszoló, te tudod, gyerekkora óta mit tettél meg és mit nem, de lehet, hogy olvastál neki mesét, lehet, hogy meghallgattad, ha vmi problémája volt, és mégis ez történt, így viselkedik. Ennek oka talán a te viselkedésed, de én valószínűbbnek tartom, hogy vmikor mondhattál neki vmit (akár egyetlen alkalommal), ami neki visszacseng a fülében. Ez nagyon összetett dolog, de szerintem butaság a tini és fiatalkori problémák miatt folyton a szülőket okolni. Jobb mindig több nézőpontból megnézni az eseményeket. Az, hogy te érdeklődsz, és így írsz most a lányodról, nekem azt mondja, hogy nem lehettél annyira rideg szülő régebben sem. Ez sajnos egy ilyen kor, és legtöbben így élik meg... Persze ez nem válasz, de óvatos közeledéssel többet érsz el nála. Próbálj beszélgetni vele, de csak általános dolgokról. Lehet ez egy film, egy netes poszt, egy étel, bármi. Próbálj vele együtt enni, vagy legalább ott lenni a közelben, mikor eszik. Lepd meg vmivel, amit szeret. Mindig mosolyogj neki. Ha elutasít, akkor is. 100x-ra is kérdezd meg, hogy milyen volt a napja, hogy jól érzi-e magát, hogy mit ebédelne/vacsorázna. Próbáld észben tartani a barátait, a nevüket, hogy kik ők (de sose figyelj arra, hogy kik a szüleik). Egy nap ne próbálkozz túl sokszor, mert azt rámenősségnek érezheti. Ha olyan filmeket néz, amiket te nem kedvelsz, próbálj bennük vmi érdekeset találni, és jegyezd meg azt neki. Valószínűleg sokáig nem fogja érdekelni ez a fajta közös program, de nem szabad feladni. Az én anyukám sem adta fel, pedig nagyon ridegen viselkedtem vele (és fel tudnám sorolni konkrétan ma is az eseményeket, mondatokat, hogy miért). Akkor úgy éreztem, jogos volt a védekezésem, ma úgy látom, hogy ő csak próbálkozott. Az idő sok mindenen változtat.

A megoldás egyik része tehát a várakozás, a másik része pedig a beszélgetés, közös programok. Ha te nem adod fel, ha látja, hogy téged folyton ő foglalkoztat, érezni fogja, hogy szereted. Csak nem szabad túl rámenősnek lenned, hogy ne ronts a helyzeten. Szerintem huszon évesen biztosan átértékeli majd a dolgokat.

Kissé hossza voltam, bocsánat, de úgy éreztem, talán segíthetek, mert én is hasonlót éltem át.

24/L