Már felnőtt vagyok, mégis görcsös a múlt miatt. Hogyan dolgozzam fel, hogy sosem voltam elég jó?

Velem is tették ugyanezt a szüleim. Egy folytonos megfelelni akarás volt bennem. Mára elmúlt, viszont a nővéremmel csinálják, aki 10 évvel idősebb nálam. Most őt kritizálják mindenért, persze indokolatlanul. Mindketten úgy védekeztünk, hogy nem néztünk feléjük, és mivel hiányoztunk, abbahagyták ezt a különös lelki terrort. Ma ha kirívóan nem felelnék meg valami elvárásaiknak, vagy ha mondjuk szándékosan szakadt és koszos ruhában négykézláb mászva jelennék meg náluk, akkor még az is megfelelne. Nem értem én sem őket, régen a jeles tanulmányi eredményem, pedáns viselkedésem sem volt elég, ma meg akár egy részeg csavargót is eljátszhatnák, az is oké lenne.

A legfontosabb, hogy ne akarj elbújni. Ne csináld, hogy nem mondod el, amiről úgy gondolod, hogy negatív a szemében. Ne rejtegesd a dolgokat. Rakd ki az összes a szemében sérülésed, deformáltságod, hagy nézze. Ezzel van esély, hogy megtanítod őt is, hogy elfogadjon. És te is elfogadd, hogy ha ő nem kedveli a dolgaid. De ha eldugod a dolgaidat, akkor azzal az egész dolgot befagyasztod. Kicsit azt kell csinálnod, mint egy melegnek. Megmutatni önmagát és a többiek kezdenek a lényével amit akarnak és tudnak. Az már az ő hatáskörén kívül áll. Neked is ezt kell észre venned, hogy az amit az anyukád gondol, érez az a te hatáskörödön kívül áll. Az már az ő játszmája magával. És ezért nem az a dolog, hogy ne érdekeljen a véleménye. Érdekelhet, próbálhatod megérteni miért az, hogy lett ez, el is gondolkodhatsz rajta, bármi. Csak tudd, hogy az az övé. Az valami rajtad kívül való. Az nem te vagy. Független tőled. Szóval az, hogy ő a fejében kialakított valami képet és ha nem olyan vagy, akkor az nem tetszik neki ez az ő nyomora nem a tiéd. És az egész játék egy része az, hogy ő ebből ki tudjon jönni. Valahol ő az aki segítségre szorul és nem te :) Ismered a gyerekkorát, fiatal korát amúgy? Ismered hogy lett ilyen?

Pszichológus, egyértelműen! Addig is javaslom a Mérgező szülők című könyv elolvasását.

Szerintem is jót mondott okean, a 2-es válaszoló. Vagyis nem a szülők elvárásainak kell megfelelni, hanem bátran önmagad lenni. Önmagunknak legyünk megfelelők. Azt hiszem azért fogadnak el engem a szüleim olyannak amilyen vagyok, mert tudják hogy én maximálisan elfogadom magamat. Sőt, azon vannak hogy mégjobban megfelelhessek önmagamnak és ne másoknak.

Nekem is elég komoly megfelelési kényszerem van, de én már nem a szüleimnek akarok megfelelni, hanem a férjemnek. A kettő közt az a hatalmas különbség, hogy a férjem minden sikeremet értékeli, ha meg valami nem jön össze, akkor biztat, hogy legközelebb sikerülni fog. Ugyanakkor képtelen vagyok pl. úgy lefeküdni, hogy nincs elmosogatva, felsöpörve, feltörölve, elpakolva, mert gyerekkoromban ezért úgy megvertek, hogy na. És bár a férjemnek nem lenne erre igénye, megcsinálom mindig, mert máshogy nem tudok elaludni, csak forgolódok. Szóval én se vagyok teljesen százas, hiába nem foglalkozom már a szüleim véleményével.