Azokhoz szól a kérdésem, akiknek nagyon pici korában váltak el a szülei. Szerinted hogyan alakult volna az életed, ha együtt maradnak? Jobb/rosszabb lett volna, vagy mivel ezt a helyzeted szoktad meg így nem foglalkoztat a kérdés?

Kb. 2 éves koromban váltak el a szüleim, így nincs emlékem arról, hogy ők együtt voltak. Nekem az volt a természetes, hogy hétköznap anyával voltam, pénteken jött értem apa és vasárnap visszavitt anyához. Igazából az apával tölthető idő nagy részében nem vele voltam, hanem a nagyszüleimmel, mert apa mindig ment valahova, így nemigen ért rá velem foglalkozni olyan szinten, hogy elmenjünk a játszótérre vagy ilyesmi. Mindent megadott nekem, de nem ő, hanem a nagyszüleim neveltek apai részről. Imádom őket, a világ legjobb nagyszülei. Apát nem hibáztatom, mert nagyon fiatalon lett apa és neki szerintem amúgy sem való kisgyerek. De ettől függetlenül jó a kapcsolatunk. Igaz, nem töltött velem sok időt, de mindig kérdezte, hogy mi van velem, mindig kérdezte, hogy hányast kaptam a suliban, stb. és néhány életre szóló tanáccsal is ellátot. Szóval sosem beszélgettünk sokat, de ha igen, akkor az maradandó volt.

Nyugodt, békés, kiegyensúlyozott gyerekkorom volt. Szerencsére én nem ismerem az érzelmi zsarolás és lelki terror fogalmát.

Mindkét szülőm újra házasságot kötött, amik a mai napig tartanak. A lényegesebb anyukám férje, hiszen vele éltem együtt. Kb. 10 éves voltam, mikor megismerkedtek. Összeköltöztünk hárman és anyukám csak azután ment hozzá, hogy látta, jól kijövünk egymással. A férjére nem tudok rosszat mondani, nagyon rendes ember, egy-két kamaszkori durci-murcit leszámítva nem volt gond sosem. Ezután született meg a húgom. Egy dolog nagyon megmaradt...: ) Amikor anya már a terhesség vége felé járt, akkor én megkérdeztem tőle, hogy de ugye engem is fogsz még szeretni? Ő elmosolyodott, megölelt és mondta, hogy persze, hogy fog szeretni. És én ezzel megnyugodtam.

Szóval én egyik szülőmet sem hibáztatom. Ha így látták jónak, akkor biztosan ez volt a legjobb megoldás. Én nem gondolkodom olyanokon, hogy milyen lett volna az életem, ha ők együtt maradnak. Tényleg csodás gyerekkorom volt, nincs okom panaszra.

27/n

4 éves voltam amikor elváltak. Sorban válaszolok a kérdéseidre. Bizton tudom hogy rosszabb életem lett volna. Látván apámat a jelenlegi kapcsolatában, szerencsésnek mondom magamat hogy közöm se volt hozzá. (4 évesen el is hagyott minket, 10 évvel később keresett fel)

2 féltesóm van, 1-1 mindkét szülőmtől. Mindkettőjüknek őszintén örültem. :)

Anyukámmal napi szinten beszélek, apámat kb 7 éve ismerem, azalatt havonta többször látogattam, de fél éve már nem tartom vele a kapcsolatot, mert rájöttem hogy egy igazi féreg. Sajnos ennyi időbe tellett...

Nem hibáztatok senkit a válás miatt. Anyukámat nagyon is megértem. Azt sajnálom hogy egy ilyen mocsadékkal állt össze, nem a válást.

2.5 éves voltam, mikor elváltak. Nem hibáztattam a szüleimet a válás miatt, de mindig arra gondoltam, hogy hátha összejönnek megint. Ezt úgy 6-8 éves koromig reméltem, aztán rájöttem, hogy lehetetlen. Született mind a két szülőmnek gyereke új kapcsolatukból. 11 éves voltam, mikor született a húgom, abba a kapcsolatba, ahol én is felnőttem. Teljes értékű testvéremnek számoltam, számolom. Másik szülővel 10 éves korom óta nem igazán tartom a kapcsolatot, ott 2 öcsém született, a nagyobbat még ismertem, természetesnek vettem, hogy őt csak látogatásokkor látom. Mikor találkoztunk, olyanok voltunk mint két akármelyik más testvér, akik együtt nevelkednek. A másik ugyanolyan idős, mint a húgom. Őt nem igazán ismertem és már a nagyobbat se ismerem. Már felnőttünk mindnyájan. A két legfiatalabb tesóm is betöltötte a 18-at. A válás miatt soha nem voltam szerintem lelki sérült. Apámmal nőttem fel. Az anya mindig is hiányzott az életemből. Azért írtam így, mert nem személyre gondoltam, hanem úgy általánosságban. Tehát nem konkrétan az anyám hiányzott, hanem az, hogy nincs anyám tulajdonképpen...remélem érthető. Nem tanított meg a lányos dolgokra, hogyan kössem fel a hajam, nem mutatta meg, hogy kell öltözködni, nem mondta el, hogy kell betenni a betétet, nem tanított meg főzni és takarítani, nem kérhettem tőle tanácsot fiú ügyben és még sorolhatnám. Nekem ez hiányzott. De kipróbálhattam a másik oldalt:D Ha már nem mondhatom senkinek, hogy anyu, de minden nap hallgathatom, hoagy anyuka a kislányomtól. És ő kárpótol mindenért. Közöltem párommal, ha el is válunk valaha, az enyém a gyerek, ha kell kinyírom:D Erre ő azt mondta, hogy ő is épp ezt akarta mondani.:D Így mondtam neki, hogy akkor nincs más választásunk, együtt kell maradnunk:D Sajnos neki meg tulajdonképpen apja nem volt. Alkoholista lett az apja, még mikor nagyon pici volt, együtt maradtak ugyan anyukájával, de minden apa-fia dolog kimaradt.

Úgy emlékszem vissza, hogy mindig is utálták egymást, azt nem értettem, hogy miért. Ma már értem. Sajnos egy egyéjszakás véletlenből jött össze a nővérem, anyámat az anyja kidobta, apám meg volt olyan becsületes, hogy befogadta anyámat. Utána egymás után jöttek a gyerekek. Én, a nővérem és az öcsém. De az öcsém születésével márbetetőztek az összeférhetetlenségek, tarthatatlan volt az együtt élés, így szétmentek. De egy idő után a haraguk megkopott. Már nem haragszanak egymásra és képesek eltűrni egymás társaságát. Múlt nyáron esküdtünk párommal- majd 9 év után- és meghívtam az egész családot és anyám és apám se problémázott azon, hogy mindketten ottvannak. Azt hiszem ez volt az első és az utolsó eset, hogy ilyen adódott, de én nagyon örültem, hogy ott volt mind a kettő. Gyerekként és tiniként is mindig is arra gondoltam, hogy egyszer majd összeházasodok, de nem lehet tökéletes az esküvő, mert nem hívhatom meg mind a kettőjüket. Így egy gyerekkori álmom teljesült:D Bocs, hogy ezt így leírtam, eltértem a tárgytól:D

Az ember sajnos követ el hibákat, amiket a gyerekei megértenek idővel, de sajnos ez a gyerekkoromon nem segít. Akkoriban szinte minden osztálytársam hasonló cipőben járt, ez kicsit segített, szinte úgy tekintettem erre, mintha ez egy természetes dolog lenne.

a szüleim legalább 3 éves korom óta külön éltek, de csak 11 voltam amikor hivatalosan is elváltak. emiatt már megszoktam, hogy csak hétvégén láttam apám.

Ha velünk maradt volna akkor totális csőd szélén lennénk, talán még inkább lelki sérültek. Apám alkesz volt volt is emiatt rendőrségi ügye mert ittasan vezetett én pedig a hátsó ülésen voltam.

Mindkettőjüknek lett később másik kapcsolata, de nem zavart. apám nőjének volt 2 kb velünk egyidős fia, anya párjának meg csak keresztgyerekei voltak, közös egyik helyen se volt.

Apámmal több mint 10 éve nem tartok semmilyen kapcsolatot. Anyát nem hibáztatom szerintem jól döntött, de apámra haragszom, amiért ilyen lett.

Egy éves koromban váltak el a szüleim. Anyukám felől van egy öcsém, és úgy szeretem, mintha édes testvérem lenne. Nincsen ilyen felezés :D Mikor anyám bejelentette hogy terhes nem hittem neki, a tesóm, meg megkérdezte, nem öreg-e már ehhez (34 éves volt amúgy csak :D), de nem zavart. Vártuk az öcsit. Babukának hívtuk, fogadást kötöttünk, hogy fiú lesz-e vagy lány meg ilyenek. Nem zavart kicsit se.

Apámnak is van egy fia, de ő nem a tesóm. Nem tartom vele a kapcsolatot, és nem is érdekel, tök hidegen hagy a gyerek.

Nem hibáztattam a szüleimet, jó, hogy elváltak, nem illenek össze.

na, én vagyok a rekorder... 6 hetes voltam, mikor apám karácsonykor hazaállított azzal hogy szerelmes, van új nője, és akkor ő most lépne is. sejtheted hogy érezte magát anyám.

utána még marakodtak pár évig, mert a jóember ki akarta húzni alólunk azt a lakást, amit 100%-ban az anyai nagyszüleim fizettek ki, csak az volt a baj, h ez már a házasság alatt történt és közös vagyonként lett feltüntetve.

nem igazán érdekelte apámat a létezésem, mindig az aktuális nőivel volt elfoglalva. azt aláírom hogy túl korai volt nekik a házasság és én is.

anyám annyit hibázott hogy nem jól választott. apám meg egy aljas féreg így szimplán.

anyai oldalról nincs féltesóm, szerintem nagyon elveszítette a bizalmát a férfiakban, így egyikhez sem került olyan közel később hogy még egyszer a padlóra küldjék.

mivel nem tudtam milyen érzés egyáltalán hogy van egy apám aki szeret és félt, így sokáig nem is érdekelt. alapvetően nagyon szerető, gondoskodó családom volt, álomszerű gyerekkorom.

aztán mikor 18 éves voltam, lementünk a barátnőmmel az apjához a balatoni nyaralójába. amikor láttam mennyire szereti őt az apja és mi mindent megtesz érte, akkor este elsírtam magam, és fájt hogy én ezt sosem érezhettem.

annyi negatív hozadéka lett az egésznek, hogy képtelen vagyok igazán megbízni a pasikban, a házasság gondolatát teljesen elvetem, nem szeretnék senkivel semmilyen közös vagyont, fontos hogy igazán ne függjek senkitől érzelmileg.

Nekem is pici koromban váltak, és kihat az egész életemre negatív módon. Az ügy egyetlen pozitív hatása, hogy én sokkal felelősebben gondolkodom, mint a szüleim. Sosem tennék olyat, mint ők. Gyereket otthagyni vagy éppen eltiltani tőle a másik szülőt, az súlyos bűn normál esetben. (Normál eseten azt értem, amikor alapvetően mindkét szülő épeszű ember. Nyilván egy full alkoholista vagy drogos vagy verekedős szülőtől eltiltani nem bűn, de eleve ki az, aki ilyen emberrel csinál gyereket. Tehát én itt a többségről, a mondjuk úgy normálisakról beszélek.)

Holnap válaszolok a többi kérdésre is, most mennem kell.

33N