Éreztetek hasonlót? Hogyan léptetek túl rajta?

Minden gyermeknek a saját családj, saját szülei a tökéletesek. Az anyukája alegszebb, az apukája a legerősebb vagy legjófejebb a világon...

Aztán ahogy felnőssz, rájössz, hogy a Te szüleid sem tökéletesek, sőt kezded látni a hibájukat.

Egyszer olvastam egy idézetet, miszerint a gyerek akkor válik kamasszá, mikor rájön, hogy a szülei nem tökéletesek és akkor válik felnőtté, mikor megbocsájt nekik. Ez annyira igaz... Mostanában sokat gondolkodtam ezen. Hogy van-e mit, kell-e egyáltalán megbocsájtani.

Sokszor sajnálom a szüleimet, édesapám betegnyugdíjas, édesanyám már vagy 25 éve ugyanazon a munkahelyen dolgozik. A házasságuk sosem volt valami fényes, a szülő-gyerek kapcsolat sem volt az a meleg, biztonságos kötődés. Sokszor kaptunk hideget-meleget. Igaz, mindig a legjobbat akarták, csak valahogy nem jött össze. Emellett meg csomó mindent köszönhetek Nekik, mégis sokszor annyira haragszom, gyerekkori dolgokért, bántásokért (lelki), mulasztásokért. Közben meg sajnálom, hogy "csak ennyi jutott" nekik, sosem lett házuk, édesapám ágyhoz kötött, anyám gondozza, robotolnak egész nap.

Próbálok mindent megtenni, hogy segítsem őket és túllépjek a dolgokon, de néha olyan nehéz...