Sógorom apukája nyaktól lefelé lebénult, sógorom és a tesóm ápolják. Se éjjelük se nappaluk nincs néha segítenek a sógorom nagynénjei de az apukája ragaszkodik ahoz hogy a fia ápolja. Meddig mehet ez így? Van megoldás?

Először is egy férfinek fellehet tenni katétert is- tehát pelenkázni csak nagydolog esetén szükséges. Aztán, kérdés mitől bénult le és mennyire? Mert ahogy írtad még fiatalnak számít tehát aligha érrendszeri agyvérzéstől.

Egy szülőt vagy gyermekünket is érheti ilyesmi sajnos,s ha netán nyaktól lefelé bénult meg, csak úgy lehet ellátni,ha valaki mindig van otthon. De ehhez nem szükséges csak a gyerekei. erről le kell szoktatni! A fia mosdassa az rendben van, de más etesse, más is figyeljen rá, és legyen a szobájának ajtaja mindig nyitva, hogy ne féljen egyedül.

Voltak régen elfekvő intézetek ma nem tudom létezik-e még az ilyen intézmény. -- de azt tudni kell, hogy ott sajnos régen is elpusztultak" a betegek ha más nem szétrohadtak, mert naponta egyszer HA, felemelték azt a rühes takarót és nem forgatták eleget.

Aki annyira lebénult sajnos az olyan betegeket legalább 2 óránként másik oldalára kell fordítani, mert különben felfekszi" magát, decobitusa lesz egyre mélyebben és gennyesedik, bűzlik, szinte élve rohad a hús!

Tudod kérdező, ha Te lebénulnál-- mert bármikor megtörténhet ugyebár..!!... akkor is azt kérdeznéd meddig mehet ez így? vagy azt mondanád a családnak-- Hagyjatok megdögleni, mert igaz, hogy gondolkodom,igaz hogy alig várom hogy mellettem legyetek mert számomra csak TI MARADTATOK, de iszonyúan fáj ez az egész rohadt életem!

Tudod kérdező eszembe juttattál egy fiatal embert, akit pér évvel ezelőtt hoztak el hozzám a szülők,valakitől megkapták címemet.

egyetemista volt és előtte 2 évvel,lebénult nyaktól lefelé teljesen egy baleset miatt.

Nagyon messziről jöttek hozzám, emelővel emelték ki a furgonból és tolták be a házunkba. Én 1983-84 abba hagytam minden gyógyítást, de amikor ennek a fiatalnak a szomorú és reménytelenséget sugárzó szemébe néztem, 66 éves korom ellenére nem tudtam azt mondani, hogy nem próbálkozom meg a gyógyításával.

Kétszer jöttek el hozzám,majd én látogattam meg az otthonába ahova hazavitték az elfekvőből, és újra tudott ülni székben és megmozdítani a két karját, megfogni ügyetlenül az evő eszközt.

Leszámítva azt hogy a férjem őrjöngött, mert engem féltett. Aztán amikor harmadszor jöttek-- a férjem elment itthonról-- igy az apa egyedül nem tudta behozni a házunkba a lépcsőn fel-- bár volt olyan érzésem, hogy csak kényszerből furikázta az egyetlen fiát az ország egyik feléből a másikba-- mert hiába ajánlottam deszkákat a képcsőre hogy azon felgurítható már a tolószék, nem ugrott érte örömében- kint hagyta az udvaron ahova a szomszédom is belát és a szemét arra se gondolt, hogy ott nem tudom gyógyítani végig tovább a gerincét, a lábak idegszálaival összekötni...

szóval éreztem hogy fárasztó a saját gyermekét ellátni itt nálam is és otthon is, ahol neki kellett füröszteni még.

Azt tudom, mert megírta a fiatalember, hogy azóta befejezte az egyetemet. Legalább ülni tud újra és a kezét használni ha kicsit sután is.....Remélem jól fizető munkát kapott és telleni fog neki segítőre is amire kell az apja pedig lebénul vénségére remélhetőleg és egy elfekvőbe fog kinyúlni!!