Lányok, van köztetek olyan, akit az anyja kevésbé szeret mint a fiát, azaz a ti bátyátokat, hosszú éveken keresztül? Hogyan tovább igy az életben?

Én egész 23 éves koromig úgy éreztem (most 29 vagyok), hogy anyám nem szeret, vagy csak alig. Öcsémet agyon kényeztette, fő bizalmasa volt, velem viszont nehezen találta a hangot, mert míg ő meg öcsém harsányabbak, "szereplősebbek" voltak, én csöndesebb, visszahúzódóbb voltam (vagyok).

Az iskolai eredményeimért büszke volt ugyan, de sokszor gúnyolt a spirituális érdeklődésem miatt, ami hamar kijött (ő és öcsém abszolút materialisták).

Ez az egész akkor változott meg, mikor az alkoholista apám elől menekülés-szerűen én és anyám elköltöztünk együtt albérletbe, és ott egyfajta szövetségesek lettünk.

Akkor ő is kezdett megváltozni, nyitni felém, és ahogy kikerült a "zavaró tényező" (apám) a képből, anyám is sokkal nyugodtabb, toleránsabb lett.

Azóta talált magának egy sokkal jobb férjet magának, és azóta sokkal jobb a viszonyunk.

Teljesen felhőtlennek most nem mondanám, mert vannak tabu-témák, amiket nem lehet érinteni, mert akkor előjön a régi gúnyos, agresszív arca, de összességében normalizálódott a helyzet. Sokat tudunk beszélgetni.

Lehet, hogy a te anyukádnak is van "zavaró tényezője" az életében, ami miatt boldogtalannak érzi magát, és ezt rajtad vezeti le...

Vagy az is lehet, mint egy barátnőm nagyija, aki szeretett volna tanulni fiatal korában, de nem lehetett, mert dolgoznia kellett, ezért utál mindenkit, aki nő, és tanulhat meg karriere van...

Egyébként meg anyukámat meg kifejezetten utálja a saját anyja, mert ő is boldogtalan, mert nagyon rossz volt a házassága nagypapámmal, és ezt anyukám hibájának érzi, mert anyukám nem született fiúnak, pedig papám azt szeretett volna...

Szóval sok ilyesmi motívum van szerte a családokban.

Nem ismerem a te anyukád körülményeit, csak ötletelek, de hátha valamelyik motívum ráillik.