Miért nem szeretnek a szüleim?

Lassan 20 éves vagyok, de még senkinek nem mertem feltenni ezt a kérdés. Mert én vagyok az erős, a céltudatos, a határozott. Ja, persze. :)

Apám már kiskoromban lelépett, soha nem is tartottuk igazán a kapcsolatot. Ez azért fura, mert a szomszédunkhoz havi rendszerességgel járt. Pár éve döbbentem rá, mikor DNS-tesztet csináltattunk, hogy soha nem is hitte, hogy az övé vagyok. Anyámat ismerve nem is csodálkozom. Tőle 11 éves koromban kerültem el, intézetbe. Ez a legjobb dolog, ami velem történt. Így volt lehetőségem olyan szavakat megtanulni, hogy "kérem" és "reggeli". Plusz tanulhatok, ami nekem óriási boldogság. Szóval egyrészt örülök, hogy így alakult, másrészt nehéz elfogadnom a tényt, hogy simán lemondtak rólam. Apámat még nagyjából megértem, mivel sosem volt mellettem, a teszt után sem igazán, sőt én voltam a hibás, amiért nem nyaltam a s*ggét. Ő is nagyon fáj, de nem annyira, mint anyu dolgai. Miután bekerültünk tesóimmal, egy-két kudarcba fulladt (részegen jött látogatóba) esetet kivéve nem is próbált visszakapni minket. Ennyi volt benne az anyai szeretet 11 év után? A tesóim még egész picik voltak 2005-ben, a legkisebb 2 éves. :( A mai napig megszakad a szívem, ha rájuk nézek, mert okos és gyönyörű mindkét kistesóm!!! A 2 nagyobb már problémásabb... de azt is csak anyu rovására tudom írni. Szeretnék sikeres lenni az életben. A tanulásban, munkában, emberi kapcsolataimban. Hiába mondogatom, hogy spártai vagyok, valahogy mindig előjönnek a régi dolgok... Mit tehetnék, hogy elkerüljenek ezek a negatív gondolatok? Illetve mit gondoltok, miért cselekedtek úgy, ahogy?