Az ilyen szülők felejtősek?

Akiknek az evidencia, hogy az egyik gyerekük alázhatja, bánthatja a másikat (testvérét), még a jelenlétükben is, és ebben semmi kivetendő nincs, ellenben ha a másik erre passzív visszahúzódással reagál (tehát még csak vissza sem vág), azt a szemére hányják, miszerint udvariatlan. (Nem kisgyerekekről van már szó!) Hogy kellene reagálni ilyen helyzetben? Ha hagyom magam, áldozat vagyok. Ha visszavágok, leereszkedem a tesó szintjére. Ha a szülőkkel beszélek, nem értenek meg. Ha tesónak mondom, hogy ne legyen gonosz, az kb olyan, mintha az áldozat mondaná a kéjgyilkosnak, hogy "legyen szíves, ne vágja belém a kést, mert az nekem fáj". ("-Hiszen pont ezért csinálom, mert élevezem, hogy fáj neked, hehe.") Mondhatja valaki a saját szülőjére, hogy "á, felejtős"? Azaz, hogy lélekben elhatárolja magát, tudomásul véve, hogy igaz szeretetet és megértést sosem kaphat tőle? Tényleg le lehet így válni érzelmileg a szülőtől, hogy ne éljük át a poklok poklát az igazságtalanság, a szeretetlenség miatt? Vagy mindig is megmarad a lelki kapocs? Hiszen ők a szüleink, és ezt soha semmi nem törölheti ki. Van valami kiút mégis ebből a helyzetből? Csak a tehetetlen düh gyűlik bennem...