Jár második esély a szülőknek? Ti adnátok?

Hasonló cipőben járok/jártam.

Mikor terhes lettem, le se ...tak.

Amikor meglett az unoka, szépen bebattyogtak a kórházba megnézni, mintha minden teljesen rendben lenne.

Anyósom győzködött, hogy adjak még egy esélyt, meg az unoka, meg a többi.

Megkapták.

Nem érte meg.

Csak újabb öt évet áldoztam rájuk az életemből, tele feszültséggel és veszekedéssel.

Két éve elhatároztam, hogy soha többé. Egy szót nem vagyok hajlandó váltani, de még gondolni se rájuk.

Azóta sokkal nyugodtabb az életem, sőt az egész családnak is.

Tudom, hogy jó döntés volt ennek a kapcsolatnak a beszüntetése.

Ezek után nem tudnám jószívvel tanácsolni, hogy adjon esélyt, hátha... meg mégiscsak a szülei.

Ez pont olyan vérségi-biológiai tény, mint az összes többi. Érzelmi töltet nélkül önmagában sza.rt se ér. Már bocsánat.

Olyan esetben jogosan nem jár még egy esély, mint nálunk Apám hihetetlen link ember, miatta nem jutunk előre, csak megragadunk egy szinten

Már most megfogadtam hogy eltűröm a f*szságait, de ha sikerül lakást vennem majd felé se fogok nézni, milliószor mondtam neki és mondom is hogy felejtse el a cigit mert kidobott pénz az ablakon, hiába keres jól, azt a pénzt elviszi a csekk, a mindennapi háztartás, és a cigije

Nem fogom eltemettetni az fix, oldja meg magának míg él

Meg minek adnék neki utolsó esélyt, úgyis titokba folytatná tovább amit elkezdett

Az én apám alkoholista volt, agresszív. Anyukámat, féltestvéreimet sokszor fizikálisan bántalmazta, engem már csak az utolsó még együtt töltött időben próbált volna meg, de lelki sérülést mindannyian hosszú éveken keresztül szereztünk. A vége az lett, hogy eljöttünk onnan, anyukám beadta a válópert, apám erre lereagálta azzal, hogy felgyújtotta a házunkat.

Szóval hosszú éveken keresztül a tájára sem ment egyikünk sem. Aztán részben a gyerekkori és fiatalkori lelki sérüléseim miatt és más, mostanában szerzett dolog miatt pszichológushoz kerültem. Magam is szülő lettem pár éve és megváltozott a hozzáállásom.

Apám piszkosul elzüllött, aztán lebetegedett, mentőt hívtak hozzá és én akkor mentem oda hozzá több év után. Láttam, hogy hogyan él, miben él. Egy megkeseredett, öregember lett, akire senki rá sem nyitja az ajtót, aki beteg, aki nem tud mit kezdeni, annyira bántja, hogy mennyi mindent veszített, hogy elszúrta és őszintén, én megbocsájtottam neki. Nem felejtettem el azokat a szörnyű dolgokat, amiket művelt. De megverte érte az Isten rendesen. Mert nincs annál rosszabb büntetés, mint a betegség, a magány, a tudat, hogy amiket tettünk, az miatt ha egyszer meghalnánk, nem lenne mellettünk senki. És igazságtalannak éreztem, hogy a tájára sem nézek, mert azért nem volt ő mindig rossz. Felnevelt, holott el is dobhatott volna, csak sok mindent nagyon rosszul csinált.

Nem vagyunk puszipajtások, de néha beszélünk és végre elismerte, amit régen sosem, hogy hibázott és megbánta. Bocsánatot kért mindenért és tudja, hogy már semmi nem lesz olyan, mint régen, de azért még sincs teljesen egyedül.

Szóval én nem kis dolgok után adtam még egy esélyt. És hogy valóban rászolgál-e apám, ez majd a jövőben kiderül.:)

Te ki vagy?A lány talán csak jobban tudja mit élt át mellettük nem?Mi az,hogy pedig terhes?

Hát éppen ez az ,én szüleim esetében pont az az,hogy gyerekem van teszi súlyosabbá a helyzetet,hogy nem értem,hogy szülő,hogy követhetett el ilyeneket,mert én képtelen lennék a gyerekemmel szemben ilyesmire.

Én eddig akárhány esélyt adtam a szüleimnek, az összeset elb@szták :(

34/N

Erre nincs recept.

Hogy kinek mi a nagy sérülés, nem lehet tudni.

De ahogy olvasni lehet a legtöbb kérdésben, hogy nem jönnek ki így, nem jönnek ki úgy, és a környezetemben is sok a hasonló eset, már évek óta ez megy.

És akkor az ember javasolja, a költözést, vagy ha már elköltöztek, hogy ne látogassák meg a családtagokat, tartsanak távot.

Mert sajnos az esetek többségében, az emberek nem változnak.

És minél idősebb egy ember, és minél nagyobbat kéne változnia, annál nagyobb az esélye, hogy beletörik.

Idősebb ember, bele is hal.

És ezt komolyan mondom. Belebetegszik.

A család egy környezet. És ha valaki nem olyan környezetbe születik, ami számára jó talaj, az ugyanúgy belebetegszik, vagy egyszerűen az őrület határát súrolja.

Sok személyes példát tudok.

Nagyon könnyű kívülről azt javasolni, mert ez ésszerűnek tűnik, hogy akkor beszéljék meg, meg oldják meg. Meg jár a második esély.

De a megbocsátás nem megy parancsszóra, annak érési ideje van egy ember lelkében. A másik pedig, általában sok megbeszélésen túl vannak már ilyenkor a felek, és sok próbálkozáson.

Fiatal korom ellenére, sokat tapasztaltam már, hogyan működnek az emberi viszonyok, és bizony lehet kőszívűnek nevezni, de én egyet megtanultam, mégpedig édesapámtól, aki egyszer azt mondta:

"Néha a dolgok, annak ellenére, hogy mindent megtettünk, mégsem úgy alakulnak ahogy akarjuk, akkor tovább kell menni." Ehhez kapcsolódik egy családi történet.

A mai fejemmel sokkal több jelentése van ennek a mondatnak. Mégpedig az, hogy az életben, emberi öltőben ami nem több mint 70-80 év átlagban, szükség van limitekre.

Meg lehet nézni, mint fentebb írtam, hány éve ölik egymást egy családon belül, mert képtelenek változni, de azon a címen, hogy csak anyám, csak apám, csak az anyósom, csak a nem tudom én kicsodám. Tűrnek.

Öt, tíz, húsz, harminc évig is akár. Aztán elmegy az élet.

Kibírni valami, és feláldozni a saját boldogságunkat, a tartalom nélküli családi élet oltárán, ami csak papíron lehet az, az nem virtus.

És senki nem fog érte megtapsolni.

Én úgy gondolom, az embernek olykor igenis erélyesen ki kell szorítania az életéből bizonyos embereket, és valamire egyszerűen nincs mentség. Nem szabadna megtörténnie.