Saját gyerek. Igen, vagy nem? Engedjek neki (magamnak? )?

Az előző házasságomból van egy 2 éves kislányom. Elváltam, lassan 1 éve, most új párom van 3 hónapja.

Nagyon egy hullámhosszon vagyunk, 2 hónap után össze is költöztünk, és minden működik. Segít a háztartásban, hazaadja a pénzt, figyelmes, segít a gyerek körüli teendőkben is, nagyon jól megvannak a kislányommal.

Egyik este délutános volt, későn ért haza, Lia már aludt, bement hozzá, megállt az ágy felett, és azt mondta "bárcsak a miénk lenne". Ez kissé megdöbbentett, mert persze iszonyatosan jól esett, és azt is látom, mennyire jól bánik a kislánnyal, de ugyanakkor kicsit meg is ijeszt a dolog.

Manapság kezdek rájönni, hogy bogarat ültetett a fülembe. Még anno a volt férjemmel is volt szó második gyerekről (aztán kiderült, hogy megcsalt, amíg munkanélküli volt, én meg dolgoztam, mint a hülye), és igenis én is vágyok még egy babára. Viszont nem most. Egyrészt szerintem nagyon friss a dolog, alig fél éve mentem vissza dolgozni, a kapcsolatunk is friss, ráadásul most továbbképzésre járok, amiből még 1 év van hátra, nem akarok megcsúszni, befejezném inkább.

Szívem szerint azt mondanám neki, kb fél, vagy 1 év múlva térjünk vissza rá, az nem annyira sok idő, hogy ne lehessen kivárni, de nem is annyira kevés, hogy ne rendeződnének a dolgaink.

Ti mit tennétek a helyemben?

Férfiak, ti hasonló helyzetben mit reagálnátok?