Mi a vélemény? Egyedül nevelő szülők újabb párkapcsolata milyen formában megoldható? Tegyük fel gyerek kirekesztése, aztán ha komolyabb, majd bemutatás az új szülőnek, vagy a kezdetektől való gyerekbevonás?

8 éves voltam amikor anyám összejött mostohaapámmal.2-3 hónapja találkozgattak amikor nekem is be lett mutatva,elmentünk állatkertbe majd este moziba.(Melyik gyerek ne szerette volna meg).

Én örültem neki,emlékszem rá,anya végre mosolygott.

Hárman együtt mentünk lakást nézni,választhattam szobát,berendezést,gyerekként nem is kérhettem volna többet,jobbat.

Nem voltam kirekesztve,az én szintemen mindig tudtam mindenről.

Ma már felnőtt vagyok,utlag is ugy gondolom,jobb hogy nem titkolóztak,hogy bevontak mindenbe.

Én is ebben a helyzetben vagyok-leszek.

Én azt mondom, kell egy kis idő, amíg kiderül, tényleg komoly-e a kapcsolat, ami azért ahogy az első hozzászóló is írta pár hónap alatt megtörténik.

Aztán igen, be kell mutatni, és nem titkolózni, meg hazudozni.

Mi addig is csak úgy találkozunk, ha épp nincs velem a gyerek. Aztán majd leülök vele beszélgetni.

Mert az nem jó, ha már az elejétől tud róla, ha csak futó kaland lenne belőle, hány pasit próbáljon megszokni-megszeretni a gyerek?

Az 1#-es válaszoló példája a kevés pozitív példák egyike! Bárcsak mindenütt ilyen simán menne, ha már ez történik...!

Olyan 3-10 éves kor között iszonyú sérülékeny egy gyerek lelkivilága (amikor már sokmindent megért és emlékszik, de még igazán gyerek és nem szabad tőle felnőtt viselkedést elvárni), szóval ilyenkor nem szabad a szülőnek csak úgy elbagatelizálni a dolgot, és csak úgy azt mondani, hogy mától ő az új anyád vagy új apád...

Az én szüleim pl egész kicsi koromban váltak el, nem is emlékszem rá, csak a hangos veszekedések, meg a csöndes sértődések és feszültségek emléke van meg. Utána elment apám. Anyám ezt úgy állította be, hogy itt hagyott minket. Mindig szidta apámat. Ha valami rosszat csináltam, akkor azt kaptam, hogy olyan vagy, mint apád. Anyám egy kis elárvult királylány volt az ismerősök szemében. Mindig mindenki sajnálta, igazat adott neki, dícsérte, hogy milyen szépen neveli egyedül a két gyerekét. Közben a valóság az volt, hogy sohasem mertem semmit kérdezni tőle, szinte alig ült le velem játszani, semmi nem volt, amire szükségem lett volna.

Eleinte nem ismerkedett, mondván, majd ha nagyobbak lesznek a gyerekek...

Aztán nagyobb is lettem. Anyámnak volt néhány kísérlete, de az valami szörnyű érzés volt, amikor egy idegen hapsi bejött a lakásunkba! nem tudtam sehova sem bújni előle, mert ott volt. Így nem lehet többé létezni...

Az nem zavart, ha anyám elment vele, programokat csináltak. De hogy odajött, vagy arról volt szó, hogy odaköltözzön hozzánk, az maga volt a tragédia.

Ez pedig azért volt számomra tragédia, mert nem elég, hogy anyám nem ismer még, és nem beszélgetett velem soha, most ott van vele egy idegen, és így két tőlem érzelmileg távol álló felnőttel kellett együtt lakni.... Nem is tartott sokáig...

Mindez nem lett volna baj, sőt jól is sikerülhetett volna, ha anyám a kezdetektől fogva nem gyerekként tekint, hanem amolyan barátként, és beszél velem sokmindenről, például arról is, hogy neki is szüksége van egy másik ember szeretetére, és mivel ez apámmal nem jött létre, ezért blabla... csak ennyi kellett volna, nem több. HOGY ŐSZINTÉN BESZÉLGESSÜNK NÉHA ANYÁMMAL.

És onnantól fogva tök mindegy, hogy hány éves koromban jött volna hozzánk valaki...

A bevonás pedig onnantól kell, hogy a gyereknek feltűnik, hogy a szülője valakivel valahol máshol van... akkor már kell. Egyébként meg akkortól, amikortól igazán komoly a dolog...

6-os vagyok. Még annyit, hogy ez a szerencsétlen eset egész felnőtt koromra kihatott... Világ életemben a félősebb, visszahúzódóbb gyerekek közé tartoztam. Illetve inkább mindig egyedül voltam, mert kevés hozzám hasonló vett körül.

Az a baj, hogy a gyerekkel egyedül maradt szülők többsége nem érzi ennek az egész dolognak a súlyát! Ezt leginkább azok érzik át, és tudják jól megoldani, akik nagyon megértőek, türelmesek, vagy pedig maguk is átélték gyerekként. legtöbben azt gondolják, hogy tök mindegy, hogy apa vagy pótapa, a gyerek attól még felnő. Felnő, persze, csak milyen "élményekkel"???!!!

Első vagyok.

Csak ez a része pozitiv sajnos.

Előtte anyámék 2 évig rajtam pereskedtek,mert a vér szerinti apám alkoholista és bántott minket,de jók voltak az ügyvédei.Szerencsére még láthatást se kapott.De addig több pszihológus megizsgált engem,elég nehezen dolgoztam fel,hogy többször éjjel kellett szó szerint menekülni nagyszüleimhez amikor részegen ért haza.

Ezért is mutatta be anya rögtön mostohaapámat amint érezte hogy komolyan vehető,mert ha nekem nem szimpatikus,akkor -utólag,felnőttként beszélgetve el is mondta anya- boztos hogy nem folytatja vele,mert fontos volt elsődelegesen hogy engem is szeressen.

Az már tényleg szerencse hogy egy végtelenü kedves ember,és amikor lett egy kisöcsém,akkor sem éreztem soha kivételezést,sajátjaként szeret.

Tudod kérdező, amíg az új barát nem egy stabil ismerős, akivel hosszabb távon is tarthat a kapcsolat addig azt se tartom helyesnek ha a gyermek tud a kapcsolatról.

Tehát bármilyen indokot ki lehet találni egy rövid ideig tartó távollétre, de jobb ha nem egy "idegen a fontosabb mint én a gyereked" A gyereknek igy is nagy lelki teher hogy szétszakadt a család-- hisz számára ketten voltatok a szeretet és a védelem.

Ha a kapcsolat tartós akkor először barátként kell bemutatni kimondottan a gyereknek, hogy a gyermek megismerje és megkedvelje... de még azután se tartom jó ötletnek a nélküle megyünk nyaralni... valami más indokot kellene kitalálni túl kicsi a gyerek hogy ezt megérthesse!! Egy nagyobb kamasz fiúnál leesik a tantusz, hogy csak ketten akartok lenni de a kisebbek nem értik meg, attól tartok hogy úgy fogja érezni hogy őt nem szereted annyira már-- ebben a korban még nagyon kötődnek.