Tényleg nem lehet rám számítani, vagy csak anyám gondolja túl?

Szóval ott kezdeném, hogy amíg be nem töltöttem a 18-at, nem igazán volt szabadságom. Vagyis néha nagyon engedékenyek voltak ilyen téren a szüleim, néha meg csak úgy random nemet mondtak arra, ha el akartam menni. (Nem idegen helyre, barátokhoz). Aztán a 18. szülinapom óta már mehetek mindenhová, élek is ezzel a lehetőséggel, alig vagyok otthon és nagyon élvezem. Az időm többségében a páromnál vagyok. Vele konkrétan már több megyét is beutaztam. Aztán itt jön a bökkenő, hogy ugye itthon is lenne dolgom, vigyázni kell az öcsémre. Ezt általában előre megbeszélem anyámékkal, hogy úgy tervezzek programokat. Mindig szólok előre a szüleimnek, hogy mikor hova megyek, hogy ők is úgy készüljenek, hogy nem leszek otthon. De néha anyám az utolsó pillanatokban mondja nekem, hogy miket kellene megcsinálnom, vagy elvinnem neki, ha nincs otthon, aztán kutyafuttában elintézem ezeket. Ma is szóltam neki, hogy nem leszek itthon délután, csak egy rövid ideig. Felhívott, megkérdezte, hogy otthon vagyok-e még. Mondtam neki, hogy még igen, de perceken belül megyek a buszra. Mondta nekem, hogy az édességet, amit a mamának kellett volna odaadnia, elejtette elhozni, le kellene ugranom a sütivel hozzá. Mondtam neki, hogy nem lehet, most megy a buszom és várnak engem a buszmegállóban. Erre csak annyit mondott kis kérlelés után, hogy tényleg nem lehet rám számítani soha. Majd köszönés nélkül rám rakta a telefont. Nem értem, hogy mért mondta ezt, mikor van, hogy azért tolok el egy programot, mert segítenem kell neki és ő is mondani szokta, hogy úgy próbál végezni a dolgokkal, hogy el tudjam érni a buszomat. Mert ugye szóltam neki előre akkoris, hogy mikor megyek el.