Vannak , akikre rossz hatással vannak a szüleik?

Édesanyám már nem él sajnos. Nagyon szerettem, de utólag belátva nagyon visszatartott, nem hagyott soha érvényesülni.

Apám.. megbocsájtottam neki, de távolságot tartok pont ezért amit írtál. Vissza akar húzni, elveszi az energiám, feszült leszek a jelenlétében. Már nem engedek a lelki zsarolásának sem, és így már nem vagyok érdekes a számára. Évente 2x meglátogatom ha úgy adódik, de szólok neki, ha olyat mond hogy vagy befejezi vagy elmegyek.

A nárcisztikus, kontrolláló szülők.

Igen, leszívnak, és miután nincsenek a közeledben visszanyered az energiádat.

Egészen biztos vagyok benne, hogy a kérdés nem rám vonatkozik, de mégis megszólítva érzem magam és azt gondolom, hasznos lesz a válaszom, mert megmutatja, mennyiféle síkon lehet ezt a kérdést értelmezni és mennyire eltérőeklehetnek a generációk közötti külünbségek, a problémák.

A szüleim 80 év felettiek. Sajnos anyukám egyre inkább elveszti a realitás érzékét, egyre inkább demens.

Igen, rám nagyon rossz hatással van, amikor azt látom, azt sem tudja, melyik bolygón van, ostobaságokat beszél, butaságokat kérdez, nem tudom jól kezelni.

Őszintén? Nagyon szenvedek ettől, roszul kezelem, de tisztában vagyok vele, sajnos nincs rá gyógymód, nincs erre jó megoldás.

Sejtem, hogy a kérdés nem erre vonatkozott, de talán segít rangsorolni a valós problémákat.

Azt gondolom , hogy az egészséges lelkű szülők, jól tudják kezelni és elfogadni a gyermekeikkel való kapcsolatot , helyzetet , esetleg változásokat.

Azok a szülők , akiknek valamiféle személyiség zavara van, kisebbségi érzés vagy féltékenység, esetleg irigység a saját gyermekükkel szemben mindig is bántóan , uralkodónak , vádaskodóan fognak viselkedni.

Akik a saját elképzelésüket , gondolataikat rá akarják kényszeríteni a saját gyerekükre. Amíg a gyermek azt csinálja amit az ilyen uralkodó szülő akar, addig minden rendben . Viszont ha van saját véleménye és ellentmond akkor jönnek a problémák.

Apám nárcisztikus, óvodás gyermek értelmi/érzelmi szintjén megragadt alkoholista volt. Vele eleve pokol volt az életem. Csak a szart és megalázást kaptam tőle kisgyerek korom óta aminek a vége az lett, hogy mondta, takarodjak el a házából. Amivel eleve elkésett mert gyakorlatilag már addig sem éltem ott.

Anyám meg az örök hárító, tipikus áldozat szerep. Hogy ő mindent csak miattunk csinált, miattunk nem vált el, miattunk nem költözött el, stb.

Nekem eleve az volt, hogy apám tehet, mondhat bármit, akkor "tűrni kell". Meg szeretnem kell, mert az apám, nem mondhatok rosszat róla, mert az apám.

Legfőképp az emberi kapcsolataim hiánya és szociális készségeim gyengesége amit ő rá tudok visszavezetni.

Halála után egyszer szóba került, hogy nem nagyon vannak emberi kapcsolataim, amire apámat és a 20+ évnyi terrort neveztem meg oknak. Anyám pedig rendesen kiakadva mondta, hogy "jajj hát az már régen volt, régen túl kellett volna lépned. Ott nyomtam rá a telefont és azóta őt is idegenként kezelem.

Hú de érdekes kérdés ez; 38 éves vagyok, szeretem a szüleimet, harmonikus légkörben nőttünk fel hárman gyerekek.

Mégis, ha elérek valamit, mintha a saját sikertelenségük miatt féltenének: "ne éld bele magad, ez rámenőseknek való, a mi fajtánknak sosem járnak kedvezmények, mindenért 2x annyit kell küzdenünk".

Jól írod kérdező, kevesebb lesz az önbizalmam ettől.