Lehet, hogy édesanyámnak nárcisztikus személyiségzavara van? Normális ez a dinamika?

19 éves koromban elköltöztem már, és azóta ritkán találkozunk. Az volt az elvárás, hogy korán önnálló legyek, 11-12 évesen már én csináltam a vacsorát, bevásároltam, mini felnőtt voltam ha kellett.

Nekem egyetemi diplomám van, édesanyámnak doktorija. Mindkét dolgozunk, főállásban.

Gyerekként mindig éreztette velem, hogy picit nyomi vagyok (diszlexia, nem voltam sportos, nem voltak barátaim vagy nem megfelelő barátaim voltak)

Ennek ellenére stréber gyerek voltam, és igyekeztem jónak lenni. Semmi szabály szegés, nem nem ittam, nem csavarogtam, tanultam, nem lázadtam...anyám szerint igen, pimasz vagyok.

Saját elmondása szerint a mi családunkban nehéz az érzelmek kifezéjése.

Fiatalon szült engem, és picit úgy érzem nem volt fair hogy ilyen korán kellett anyának lennie. Sokszor éreztem inkább legjobb barátnőnek, nagyobb testvérnek gyerekként.

Sokszor beavatott az érzésibe, konfliktusokba amik másokkal voltak.

Szeret okosnak látszani, még akkor is, ha áltudományos, könnyen bizonyíthatóan téves dolgokat mond.

Nem nagyon tudok vele beszélgetni, pedig próbálok. Vagy kritizál, vagy kioktat, vagy a szakmai sikereiről beszél.

Mindig minden közös programot az ő érdeklődési köre, időbeosztása határoz meg. Nem gondol arra, hogy esetleg én már szerveztem valamit addigra, vagy épp nincs pénzem rá, vagy nem is érdekel a dolog.

Néha teljesen váratlan érzelmi kitörései vannak, 0-ról 100-ra kapcsol, kiabál, sír.

Nagyon pánikolni szoktam, ha valaki (bárki) a környezetemben rosszkedvű, ilyenkor bármit megtennék, hogy a kedvükre tegyek. Ilyenek miatt sokszor belemegyek munkahelyi szívességebe (fizetetlen túlóra, vagy más téren hagyom hogy kiszúrjanak velem)

Gyakran van lelkiismeret furdalásom, talán ha sikeresebb, szebb, kedvesebb megértőbb gyereke, jobb ember lennék, nem lenne ez.

Amikor fizikailag nem vagyok jól, és ezzel kapcsolatban segítséget kértem, feldühödött. (Pl amikor nagyobb orvosi beavatkozáson estem át, és feküdnöm kellett. 4 napig kellett volna picit segíteni, mondjuk kiszellőztetni, mosni. Azt mondta, képtelen ezzel mit kezdeni és elviarzott.)

Amikor érzelmileg voltam krízisben (egy bűncselekmény történt ami miatt tanúskodnom is kelett) azt első mondata az volt, hogy idézem, ez mit jelent a az ő számára, és nem akarja, hogy traumatizált legyek mert akkor nehéz lesz velem.

Néha mond valami nagyon kegyetlen dolgot, aztán meg úgy tesz, mintha nem értené ez miért baj, vagy hogy ebben bármi rossz lenne. Mert hogy ez segít abban, hogy jobb irányba változzak.

Ezt másokkal is csinálja, és utánna úgy állítja be, hogy ez félrértés volt, nem akart rosszat.

Mióta felnőtt vagyok, elvárja, hogy vigyem ide-oda, étterembe, programokra. Ez egyoldalú, ha nem állok jól se kérnék semmit, mert tudom, hogy letolás lenne csak belőle amiért nem keresek jobban.

Ha az elért eredményeimről beszélek neki, azt mondja nagy az arcom, és vegyek vissza. Próbálok tárgyilagos lenni, és rövidre fogom, de ilyenkor nem figyel rám.

Emiatt nem is mentem el az egyetmi diploma osztómra, kellemetlen lett volna.

Fiatalabb koromban durván rányomta a személyisége az enyémre magát. Azokat a színeket szerettem amit ő, olyan anyagokat, ételeket, zenét állított be általánosan jónak.

Meg ízlés téren felállított egy ilyen mi családunk és ők nézetet a külvilággal szemben.

Néha mondja, hogy szerinte szép gyerekkorom volt, nincs miért rosszul éreznem magam.

Meg, hogy ideje lenne már megbocsájtanom neki, engedjem ezt el.

A kettő szerintem kizárja egymást, mert vagy van okom neheztelni rá, vagy nincs, de akkor melyik? Nem ismeri el, hogy hibázott volna bármiben, és azt mondja én vagyok hálátlan.

Ha fel kell hívnom, görcsbe áll a gyomorom.

Nagyon magabiztos, uralja a teret ahol vagyunk.

Ha ellenállást tapasztal, akkor érzelmileg zsarol, nme beszél velem, stb.

Elmondása szerint minding is tipikus oroszlán csillagjegy volt, és ez természetes.

Vagy én vagyok a hibás? Azt mondják az anyai szeretet feltétel néküli, de mégis, nekem sosem sikerül ezt elérni, bármennyire próbálkozom is.

Bántani sosem bántott fizikailag, adott fedelet a fejem fölé, ruházott etetett, hálásnak kellene lennem, de valahogy nem érzem magam annak.

Emiatt sz@r ember vagyok?

Vagy túl sokat látok bele, és tényleg egy normális szülő-gyerek kapcsolat ez?

Jól sejtem, hogy vannak édesanyámnak nárcisztikus viselkedési jegyei?

Fog ez változni?