Anyám miért nem vette figyelembe a viselkedésem értelmezésénél a szorongásomat?

Tud róla, hogy létezik ez a problémám, már 12 éves koromban is szóba került, és onnantól kezdve rendszeresen szóba hoztam, csak valaki felelős szülőként baxott szakemberhez vinni, és mellé ott lehetetlenített el ahol csak tudott, hogy magamnak megoldjam, amíg otthon éltem/függtem tőle, mondván ezzel lejáratná magát.

Például a második évben, egyetemi kollégiumi beköltözédkor jött a segíteni a cuccokkal, nem fogta fel, hogy későbbre foglaltam időpontot, szóval két órával hamarabb ott voltunk mert valaki erőszakoskodott, hogy hamarabb ott legyünk, mert én akkorra kértem időpontot. Na mindegy odaértünk. Rólam tudni kell, hogy akkoriban még az volt, hogy ha új helyzetbe kerültem/ismeretlen emberek közé kerültem, akkor kell nekem pár perc rákészülés, hogy elkezdjek ott úgy működni. Mindegy, hogy ez egy telefonálás, vagy az, hogy először mentem a helyre, vagy épp nem ismerem azt, aki a kolis beköltöztetéskor ott van, hogy leellenőrizze a kitöltött dokumentumokat. Szóval mondtam, hogy várjunk pár percet, alapból is ideges voltam, hogy mi a fax lesz, hogy két órával az időpontom előtt érkeztem. Ott elkezdett velem veszekedni az épület előtt, így suttogva, hogy siessek már, nem akar időzni. Jó, ideges voltam, oké, ki nem xarja le, de bementem. Kérdeztem anyámat, hogy jön-e, mert a papírok után úgyis rögtön a szobához megyek, akkor már egyúttal bevisszük a cuccaimat. Mondta, hogy nem. Hát oké. Jó megvolt, kimentem az épület elé anyámhoz, mert ott hagytam a bőröndöket meg az ilyeneket, bevittük. Majd bent lecseszett a szobában négyszemközt, hogy hát ő látta, hogy én szégyenlem őt, és biztos azért időztem, ezért nem jött be velem rögtön.

Egyébként ezért ezt az esetet írtam le, mert ez volt az utolsó, nem sokkal később meghalt a nagyim, nem volt okom többé hazamenni, függetlenedtem pár hónap alatt, kapcsolatot a szüleimmel lezártam. (Más oka is volt am.) Pszichológushoz nem igazán jártam, max egy-egy konzultáción voltam az egyetemi mentálhigiénés központban, de jobban érzem magam, amióta nem része az életemnek a két szülőm, kevésbé produkálom a szorongást.

Csak visszagondolva azt vettem észre, hogy valahányszor anyámnal voltam valahol, és furcsa volt a viselkedésem a szorongás miatt, akkor anyám mindig mélységesen megsértődott, hogy én szégyenlem őt. Holott nem ez volt a háttérben, (bár így visszagondolva mondjuk igazán éghetett volna a pofám miatta, de nem erről volt szó), nélküle is ugyanez volt. És nem értem, hogy ő miért hozta ki mindig azt, hogy azért viselkedés úgy, ahogyan mert én szégyenlem őt? Miért nem fordult meg a fejében egyezersem az, hogy szorongok, amikor nyolc kbszott éven keresztül azt pofáztam neki?