Egy tekintélyelvű szülőnél van rá esély, hogy valaha is egyenrangú partnerként fogja majd kezelni a felnőtt gyerekét, és elfogadja, hogy nekem is jogomban áll kiállni magamért, ha sérelem ér? 24/f

A szituáció a következő: 24 éves vagyok, és jelenleg még együtt élek a szüleimmel kényszerből, mivel nincs pénzem arra, hogy albérletbe menjek, nemhogy még saját lakásra. A szüleim életvezetésével és gondolkodásmódjával sosem tudtam azonosulni, és ennek ahogy idősebb lettem, egyre többször hangot is adtam. Édesanyám alkoholista, apám pedig nárcisztikus és tekintélyevű személyiség. A szüleimet sosem érdekelte az, hogy hogyan érzem magamat, sosem vigasztaltak meg, ha sérelem ért az életben, vagy ha csak szimplán magam alatt voltam. Sőt, ha bármilyen problémával fordultam feléjük, akkor mindig lekoptattak, mert hogy ő nekik így is épp elég a bajuk, ne terheljem már őket az én dolgaimmal is, és ez így megy mind a mai napig. Otthon már többször szóvá tettem a szüleimnek, hogy legyenek kedvesek jó irányba változni, mivel az hogyan mi élünk, az nem igazán összeegyeztethető a család szó fogalmával (mindenkinek gondja a baja, ő szerintük az normális, ha a családtagok nem foglalkoznak egymás érzelmi szükségleteivel, stb.) Ugye édesanyámnál, mint korábban említettem is leginkább az alkoholizmusa zavar a legjobban több szempontból is, édesapám pedig nem hajlandó foglalkozni a megoldandó problémákkal, vagy ha egy problémának a megoldása (vagy megbeszélése) elkerülhetetlenné válik, akkor egy idegbeteg állat lesz belőle, akitől konkrétan félek. És folyton viaskodik bennem az önérvényesítés és a meghunyászkodás közötti érzés, mert egyfelől felnőtt emberként úgy gondolom, hogy nem csak kötelességeim vannak, hanem jogaim is. (Ők úgy gondolják, hogy mivel az ő tulajdonuk a lakás, ezért én fogjam be a pofámat, ha valami zavar). Még azt kifelejtettem, hogy apám egészen kis korom óta verbálisan bántalmaz (kritizál, szidalmaz, alaptalanul von felelősségre olyan dolgokért, amihez közöm sincs még csak részben sem, stb.), és amióta felnőtt vagyok, azóta ezt jeleztem neki utólag, hogy bennem ezek a megjegyzései nagyon mély nyomott hagytak a személyiségemben, de ő természetesen nem érzi magát felelősnek abban, hogy én miért vagyok olyan amilyen. (Ő szerinte az, hogy valaki milyen családban nevelkedik, annak semmilyen jelentősége sincs abból a szempontból, hogy a felnőtt gyerek hogyan tud majd érvényesülni az életben, amit azért a pszichológusok és a szociológusok egy kicsit másképp látnak, de mindegy).