Normális, hogy dühítenek anyámnak ezek a kijelentései?

1. Ne legyen külföldi párom, mert akkor ő hogy fog a sráccal beszélgetni.

2. Ne szúrassak piercinget, mert akkor ő nem mutatkozik velem az utcán.

3. Ehhez elöljáróban elmondanám azt az infót, hogy otthon nincs saját szobám, sose volt. Egyik szobában apám van egyedül változatos magyarázatokkal megindokolva, a másikban én meg anyám. Valahogy szóba került a bemutatom a páromat dolog, mert anyám forszírozza a témát, ami marhára aktuális így szinglin, aminek az lett a vége, hogy én mondtam, hogy nem alszik itt a "srác", tök beteg lenne, hogy anyám ott van a szomszéd ágyon. Erre anyám közölte, hogy jajj, arra az estére megoldaná, mert mit gondolna a "srác". Ez engem marhára felbaxott, 10 éves koromtól folyamatosan pofáztam, hogy nekem nem jó vele egy szobába, le se xarta, max sajnáltatta magát, hogy mi az, hogy nekem ilyen nagy igényeim vannak. Most meg így arról fantáziálgat, hogy majd ha hazahozok egy számára addig idegent, akkor majd eljátssza a jó szülőt.

4. Ne legyeb bzi, mert ő nem szereti az ilyesmit.

5. Ne váltsak szakot/hagyjam ott az egyetemet, mert az neki szégyen. (Csak mondom, nem akarok váltani/kiiratkozni, csak anyám fantáziálgat arról, hogy kibukom, majd traktál a faxságaival miközben sehol semmi ilyen nincs...)

És még sorolhatnám a végtelenségig. Azt érzem, hogy én kvára nem számítok anyámnak, csak az, hogy megfeleljek a kis ízlésének, meg hogy ő jó szülőnek látszon. Konkrétan többet számít neki a nemlétező párom véleménye, mint a saját, létező gyerekének a véleménye. Egyszerűen hányni tudnék a sok képmutató szarságától.

Normális ez az érzés?