Milyen okból bánthatja rendszeresen a szülő a gyerekét olyanért, ami rá is igaz, esetleg még nagyobb mértékben is?

Mert frusztrálja és szégyennel tölti el a saját kövérsége, és szorongást vált ki belőle, hogy a gyerekének is ugyanaz a "nyomora", mint neki. Utálja magát, utálja a túlsúlyt, utálja, hogy a lánya is olyan.

Ugyanazért nem fogy le, amiért a többség sem fogy le, nem tart diétát, nem sportol, nem változtat rossz szokásokon. Mert nehéz, és nincs meg hozzá az akaratereje és energiája, inkább hagyja az egészet, de attól még utálja. Talán az is benne van, hogy "neki már mindegy". Úgy gondolja, a lányának egyszerűbb lett volna vékonynak maradni és elkerülni a hízást, mert fogyni sokkal nehezebb. Ő ha visszamehetne az időben, inkább vigyázna az alakjára. A saját kudarcát látja megismétlődni, és vagy nem hiszi el, hogy téged nem zavarnak a pluszkilók, vagy nem érdekli, mert a normál alkat akkor is szebb és egészségesebb.

Mindezt a szorongást és frusztrációt támadással tölti ki. "Hát nem igaz, hogy nem tudod, milyen szar dagadtnak lenni, nem igaz, hogy degeszre zabálod magad!"

Azt várja, hogy jobb legyél nála, mert ő úgy érzi, hogy azzal, hogy rádszólt, átadta a tapasztalatait, és világos volt az iránymutatás, hogy hogyan ne cseszd el. Mint mikor egy kisgyereknek szól a szülő, hogy "ne ugrálj már ott, mert fejreesel", de a gyerek folytatja, míg fejre nem esik, a szülő pedig síkideg, mert ő megmondta, miért nem volt képes a gyerek felfogni, és hallgatni rá. De ahogy akkor is, úgy a későbbiekben is igaz, hogy a gyereknek muszáj elsőkézből is megtapasztalni mindenféle pofáraesést. Másrészt pedig vannak olyan dolgok, amik csak a szülőnek okoztak problémát, rossz tapasztalatot, bajt, szomorúságot, bosszúságot, és tévesen vetítik ki ezt a gyerekre is, és hibásan akarják az ugráláshoz hasonlóan tiltani tőle. Ilyen lehet egy bizonyos mértékű túlsúly is.

A szülőket sokkal jobban zavarják a gyerekük olyan gyengeségei, ami nekik is van, és szenvednek tőle, vagy traumáik kapcsolódnak hozzá.

Primitív embernek nem kell különösebb ok semmire.

(Amiatt én sem bántanám, hogy elhízott, csak a szellemi szintre utaltam.)

Ezen a szinten lelki okokat nem sok értelme van boncolgatni, mert ha intelligens ember lenne, szépen visszafogná magát.

Kérdező, van egy olyan pszichológiai szabályszerűség, hogy általában az idegesít a legjobban a másikban (itt most elsősorban párunkra ill. gyerekünkre gondoljunk), ami hiba bennünk is megvan.

Ui. az ember elnyomja a saját hibájával kapcsolatos, önmaga iránti rossz érzését, és annál jobban zavarja, amikor a másikban meglátja azt a hibát.

Vesd össze Petőfi közmondássá híresült soraival: "Más szemében ő a szálkát megleli, s az övében a gerendát feledi".