Másnak is reagált hasonlóképpen az anyukája?

" Mi lesz vele "...

Tipikus reagálás,nem azt nézi a gyerekének mi a jó,hanem magára gondol.

Ne hagyd beleszólni semmibe,mert nem lesz vége.Barátod se menjen oda,akkor is okoskodni fog.

Lelki ráhatásokkal pedig számolj addig is,míg el nem mész !

Azért az nem könnyű egy anyának, ha a "kislánya" elköltözik otthonról.

Mondd el neki, hogy attól még ő az anyukád marad, és nagyon szeretni fogod, csak a barátodat is szereted, és az az élet rendje, hogy vele éljél, vele alapíts új családot. Meg fogja érteni.

Persze csak ha anyád normális, és jó a viszonyotok.

Én is ilyen vagyok. Mindig mindent igyekeztem adni, és adni. Most már az unokámat kényeztetem, " leszálltam róluk". Biztosan nehéz volt nekik, és nekem is.

Még mndig imádom a lányomat, az aggódás soha nem múlik el, de kellett egy év, mire tudomásul vettem, hogy már ők egy más kis közösség, egy másik család.

Igen, minden szülőnek nehéz korszak. Persze, hogy az első gondolata anyudnak, hogy hogyan, miben segíthet.

Majd látni fogja, hogy boldogultok, ketten megoldjátok a dolgodat a pároddal, aztán ő is megnyugszik. Csak hát ez egy folyamat ám a szülőnek is. Én imádom a lányomat, és először csak innen agglomerációból költözött be Pestre a párjához (azóta férje már), nekem ez a 20 kilométer is egy végtelen távolság volt. Egyszerűen azért, mert nem volt itt, nem volt napi szinten része az életünknek.

(Azóta meg már 11 ezer kilométerre élnek, mindent meg lehet szokni, csak a szülő is ember, az érzéseiről nem tehet.)

Nem tudom, nálunk fel sem merült, hogy ennyire matricaként viselkedjen :D, bár mindig is az önállóságra neveltek, nem kellett fogni a kezem.

Költözéskor annyi volt, segítettek a bútoroknál és kész, de fel sem merült hogy ők rendezik be a lakást ágynemű, bútor, stb.

Szóljunk, ha valamire szükségünk van, és beszállnak az árába, de nem vásároltak önkényesen semmit - hálisten :D