Tényleg én vagyok a köcsög, ha nem akarom édesanyám párját látni?

Tl, dr: anyám azt mondta, inkább soha többé nem lát, minthogy az évekig abúzív párja nélkül látogasson meg

3 éve vannak együtt. Először még találkoztam vele, nyitott voltam, de ha hárman egy légtérben voltunk, végig ignoráltak, csak egymással voltak elfoglalva, hiába próbáltam kezdeményezni. Közben a drágalátos párja, állandóan csinálta a fesztivált, visszaköltözött a szüleihez, aztán megint anyához, folyamatosan ment valamin a hiszti. De annyira, hogy anya a végére szinte kiüresedett, nem is járt el sehova, tisztára depressziós lett, az önbizalma is megszűnt. Egy teljes éven át panaszkodott nekem a párjára, minden egyes alkalommal elmondtam hogy hagyja a f*szba. Aztán most valahogy csodával határos módon (ne kérdezzétek hogyan, nem tudom) kibékültek, visszatért a tűz a kapcsolatukba vagy mi. Anya azt mondta hogy felnőttekként megbeszélték. Majd közöltem, hogy nagyon örülök neki de akkor is egy aljadéknak tartom a párját és soha nem akarom látni. Erre bejelentette, hogy ő márpedig csak vele fog meglátogatni, nem hagyja otthon napokra, szóval ha külföldre költözök, akkor ezt számoljam bele. (Nyilván köztes megoldás lenne hogy hazajövök, pár órát mászkálunk ketten, beülünk egy kávézóba, akármi, de nem fogok Norvégiából hazajönni, 2 órát anyámmal lenni, majd visszamenni.) Cinikusan megkérdeztem, hogy akkor inkább soha többé nem lát, mint hogy 3 napra otthagyja a párját? Erre azt mondta, igen. K*rva jól esett mondhatom. De most ilyenkor mi van?