Van olyan, hogy egy anya "vetélytársat" lát a lányában, ezért direkt elcsúfítja?

Anyukám világéletében egy szép nő volt, mellé ez társult stílusérzékkel, eleganciával és magabiztossággal.

A lánya vagyok, ennek ellenére folyamatosan rövid hajam volt, nem ilyen állig érő bob, hanem rendesen teljesen lenyírt, rövid, mintha egy kisfiú lennék.

A ruháim is olyanok voltak, mintha mind kicsi lett volna rám, ami azért is volt, mert nagyon túlsúlyos voltam gyerekként, alsósként 48 kiló voltam (erre azért emlékszem így, mert matekból a súlyokat tanultuk talán másodikban, a tanítónőnk hozott be mérleget és mindenkit megmért egyesével, utána ki kellett számolni, hogy a legnagyobb súlyú és a legkisebb súlyú között mennyi a különbség, hány kg egyben az osztály stb.). Szóval minden gyerekkori képemen vagy a hasam, vagy a fenekem lóg ki a nadrágokból, láthatóan a pólók kb. szétpattannak rajtam. Aztán meg mikor fogyókúrázni, sportolni szerettem volna, lerendezte annyival, hogy "ne zabálj annyit, majd attól lefogysz"...

Vagy emlékszem, hogy mindig meglepődtek régi ismerősök, akikkel találkoztunk az utcán, hogy úristen hát tényleg én vagyok a lánya??? El sem hiszik, hát nem is hasonlítok rá. Anyám meg vigyorogva, hogy hát igen, sem külsőre, sem belsőre nem hasonlítok rá egy cseppet sem sajnos...