Kinek milyen a kapcsolata a szüleivel?

A szüleim már rég elváltak, és én meg öcsém apával maradtunk mert mindig is őt szerettük jobban, anyával mindig rossz kapcsolatunk volt.

Szeretem imádom apát tényleg, de borzasztóan nehéz eset és rossz természete van.. Rossz volt neki a gyerekkora, nem volt megfelelő családi háttere és ezt a mi nevelésünkre vetíti ki. Rettentően lobbanékony, ingerült személy, nagyon fukar és zsugori, emellett - sajnos ki kell mondani - lusta is. Makacs is, mindig mindenben úgy gondolja neki van igaza. Nagyon szigorú is, megértem hogy mondjuk félti az egy szem lányát pl, de ő már túlzásba esett mindennel. Nem volt normális közösségi életem sosem mert nem engedett sehova, már-már terrorban nevelkedtem fel általa, sosem adott nekem semmiben igazat, sosem támogatott semmiben, nem hallgatott meg sosem, ha valami bajom volt és beszélni akartam vele róla mindig csak támadott. Sosem ismert el semmiben vagy dícsért volna meg valamiért, mindig csak a gyengeségeim hozta fel. Így egy önbizalomhiányos, sérült felnőtté váltam így 21 évesen.

Mai napig is ha beszélni szeretnék vele a dolgaimról vagy bármi, mindig érzékelteti velem ezt a lekezelő, kioktató stílust (nem úgy mint más normális szülőnél szokás, hasznos tanító jelleggel), és úgy bánik velem mintha egy 5 éves lennék kb, nagyon gyereknek néz. Nekem semmiben nem lehet igazam, minden szavamba belevág, cáfolja, semmi nem úgy van ahogy én gondolom, kioktat mit kell hogy kell. Én szinte szóhoz sem jutok mellette, mikor meg is bírok szólalni éppen, akkor úgy tesz mintha meg se hallaná, semmibe veszi nem arra figyel csak mondja tovább az ő bölcsességeit. Én megértem azt ha egy szülő a jóra akarja tanítani a gyerekét, felkészíteni az életre, de nagyon fontos az is hogy ezt normális keretek között tegye meg, és növelni a gyerek önbecsülését, nem minden szavát elnyomni, semmibe venni hogy hülyeség amit beszélsz. Brutálisan gyereknek néz tényleg, pl ilyen kis fenyőfa meséket akar velem beetetni, hogy szűrjem le belőle én magam a tanulságot, meg ilyenek. Ne haragudjon meg senki, de ezt már nem 21 éves lánynál kell alkalmazni, mintha szellemileg visszamaradott lenne. Megvan a magamhoz való eszem, értelmes lány vagyok, építem a jövőm, egyetem is tervben van stb. De apát egyáltalán nem érdeklik a dolgaim. Mikor mesélek neki a terveimről, teljes érdektelenség (telefonját nyomkodja inkább, nem is figyelve rám). Néha mond egy olyat, hogy jaj még neked sok-sok év lesz mire elérsz valamit (ezzel arra céloz hogy egy pár évig egyetemre járok majd és csak utána jön majd a többi).

Apa tényleg egy nem normális szülő amúgy. Rengetegszer ha valami van, beszélni akarunk vele vagy egy kis probléma jön, ahelyett hogy mellettünk állna és támogatna mindenben, csak ingerülten leordítja a fejünk és veszekszik, ennél többre igazából sosem számíthattunk tőle. Ha van egy kis gond, nem megoldja normálisan felelősségteljesen, hanem idegesen kezel mindent, kiabál rögtön. Ilyen példa volt előttünk mindig.

És tényleg azt érzem, hogy így felnőtt koromra sérült jellemem lett. Van bennem önbizalomhiány, gátlások is. Olyan téren gátlások, hogy nagyon sok dolgomat valahogy szégyellek, nem merek beszélni senkivel a problémáimról, mert valahogy bennem van az hogy attól tartok apához hasonlóan reagálnak és rengeteg a tabu téma is, amit magamba el kell nyomnom mert “szégyen” róla beszélni, mert apa ezt okozta bennem. Sosem lehetett vele nyíltan normálisan megbeszélni valamit. Az önállóság is nehézkes nekem, mert sosem tartott apa annyira minket, hogy egyedül is képesek legyünk valamit elintézni. Bármiről legyen is szó, orvoshoz elmenni, bármilyen hivatalos ügyet intézni, semmit nem merek igazából egyedül. Nem kaptunk jó neveltetést. Már többször gondoltam a pszichológusra is, nekem biztos hogy mennem kéne szerintem valamikor.

Van még a pénzügyi dolog is, na az főleg problémás.. Ugye ő nagyon egy fukar ember, mindig is spórolós volt, rajtunk, a saját gyerekein spórolt mindennel ahogy csak tudott, szinte semmit nem adott meg nekünk. Ha valami ki kellett fizetni az iskolában szégyenkeztünk egy párszor mert őt nem érdekelte a mi helyzetünk. Később akkor lett jobb a helyzet, mikor szakmát tanultunk és kaptunk ösztöndíjat meg gyakorlati helyről fizetést, abból kellett minden magunknak állnunk. De tényleg mindent, legtöbbször még az élelmet is, apa úgy hozott nekünk a boltból valamit ha előre odaadtuk az árát, mai napig így van.. Nem voltunk sosem a leggazdagabb réteg, de szegények sem, sőt. De apa valahogy mindig fukar volt velünk, semmit nem adott meg amit más szülő a gyerekeinek. Más szülők még ha szegények is, ha kell addig mennek míg megadják a gyerekeiknek a szükséges dolgokat. Még ha felnőtt 30 éves is, akkor is támogatják mindenben. Az egyetemisták többsége is úgy tud egyetemre járni, hogy támogatják a szülei anyagilag. Nyilván nem mindenki, de a legtöbbjüket igen. De most csak beszéljünk alap dolgokról, élelem. Most ezért tudom szét fognak szedni, de leírom. Ha úgy vállalsz gyereket, hogy nem tudod neki megadni az alapvető szükségleteket sem, és esetleg később még az ő bevételét veszed el, akkor te már szülőként kudarcba fulladtál, ott már megbuktál. Tudom hogy rengeteg ilyen szegény család van ahol így megy ez, nem bántok senkit, csak ez a tény szerintem kétségkívül igaz. Sajnos kevesen tudják eltartani a gyermekeiket, ezért nagyon sok a felelőtlen gyermekvállalás. De ebbe jobban most nem is mennék bele, remélem nem erre fogtok azért fókuszálni és nem veszi magára senki..

Most ott tartok, hogy már egy szakmám megvan, az érettségivel is most végzek, aztán most nyáron kimegyek külföldre, ott dolgozok egy évet kb. Hogy stabilan álljak és úgy kezdjem meg az egyetemet, tudjak magamnak minden költséget állni és megteremtsek magamnak mindent, mert engem senki nem támogat, csak magamra számíthatok. Ez jól is van így, nem zavar, én így nőttem fel és nekem az a meglátásom hogy független komoly nő akarok lenni aki nem szorul senki támogatására, nem függ senkitől és mindent meg tudok saját magamnak adni. Tehát én nem sajnálom azt hogy nem támogatnak a szüleim, de azért ez sem normális úgy tulajdonképpen.

Szóval majd most kimegyek külföldre, aztán egyetemre megyek, így kirepülök otthonról. Nem is bánom egyébként, hogy nem leszek már apával. Most sincs szoros kapcsolatunk amilyennek lennie kellene, ezután méginkább el fogunk távolodni, így sem érdekli mi van velem, ha meg már nem leszek itt méginkább nem. Szóval ez szerintem építő hatással lesz rám mindenképpen, nem lesz aki elnyom, akitől lelki terrort kapnék és negatív dolgokat. Így majd kiteljesedhetek, élhetem az életem és építhetem a karrierem. Lesz bőven társasági életem is.

Volt/van valaki hasonló helyzetben a szüleivel? Meséljetek