Miért fáj az, ha a szüleink kritizálnak?

Elvárása volt apámnak, hogy menjek egyetemre. Nem vettek fel. Pótfelvételivek viszont igen. Mondtam neki, hogy képzeld mégis megyek egyetemre, boldog voltam, mert azt hittem, végre nem fog levegőnek nézni, ahogy tette az érettségi óta. Majd közölte, hogy pótfelvételi nem létezik, biztos csak átvertek és tök mindegy, hogy én 19 évesen nagykorú vagyok, akkor sem lesz az, amit én akarok, nem megyek én erre az egyetemre. Másnap a munkahelyén megkérdezett pár kollégát és kiderült, hogy nem kamu a dolog és többen is az adott egyetem adott szakán végeztek. Aztán mondja nekem ja tényleg van ilyen ok akkor mész egyetemre. Gratulálok...

Anyámnak ezenkívül még minden másban is voltak elvárásai, sokszor ellentmondásosan, tehát én is így éreztem, hogy bármit csinálok, az nem jó. Ha nincs barátom, akkor legyen mert az kell, ha mondom, hogy összejöttem valakivel, talált mindenkiben hibát, akár a kora miatt (3 év volt a legnagyobb korkülönbség nekem eddig kapcsolatban), akár mert pl elmentem vele bulizni és ivott alkoholt (pedig ő is szokott), akármi miatt. Mindig letörte a lelkesedésem. Legyen komoly kapcsolatom és majd gyerekem, aztán amikor összeköltöztünk a barátommal, meséltem neki nagy boldogan, hogy megvan az albi, akkor meg riogat, hogy nem fogunk kijönni a pénzből és másodállást kell vállalnom, mintha nem beszéltük volna meg a párommal, hogy mi fér bele... Vagy mondjuk mondja, öltözködjek csinosan. Elkezdek csinosan öltözködni. Jaj de miért ezt veszed fel, ilyen komoly az új palid hogy kötelező blézerben lenned? Xy helyre nem is való a csinos öltözet (színházba pl...)

Rosszul esik nagyon még mindig, nem véletlenül kerülöm őket amennyire csak lehet, persze ez is baj mert ők mindent jól csináltak én meg hálátlan vagyok és nem mondok el soha semmit... Vajon miért?!