Hány éves korodban döntötted el, hogy végleg megszakítod kapcsolatot szüleiddel, mert menthetetlen emberek?

28 voltam, mikor megszakítottam végleg a kapcsolatot, de igazából már előtte sem reménykedtem semmi ilyesmiben, "kötelességből" látogattam meg anyámat (apám nincs is már) évente kb. 2 alkalommal, mondjuk minek, olyanok voltunk már a végén egymásnak, mint az idegenek.

Aztán elengedtem ezeket a "csakazanyád-kimitfoggondolni"-jellegű gondolatokat és befejeztem a kapcsolattartást. Nem akartam, hogy a gyerekeim ezt a példát lássák a szülő-gyermek kapcsolat kapcsán, meg őszintén, nekem is felszabadulás volt, ha tudtam, hogy menni kell, előtte két hétig már gyomorgörcsöm volt a gondolattól.

De nem hiszem, hogy nagyon zavarta volna, amúgy ő sem keresett soha, volt neki is másik, kedvenc gyereke 😃

Én nem döntöttem el, egyszerűen úgy alakult, hogy az apám nem volt kíváncsi rám, csak a pénz kellett (volna) neki vagy ki tudja, így hogy nem adtunk valahogy lekopott én meg felnőttem csonka családban tele sérelmekkel.

Aztán megtudtam, hogy meghalt és azt is csak úgy, hogy adósságot örököltem. Dühös voltam, hogy még annyit sem adott, hogy pozitívra jöjjön ki a mérleg végül. Aztán idővel megbocsátottam neki gondolatban és nagyon sajnálom, hogy az életében már nem tudtam.

El sem tudtam búcsúzni tőle vagy megkérdezni, hogy miért nem szeretett engem.

Érdekes módon megsirattam, pedig nem is igazán ismertem.

Ha újra kezdhetném, megpróbálnám jó útra téríteni, mert azzal, hogy hátat fordítottam neki, úgy érzem, hogy egy kicsit én is hibás vagyok azért, ami lehetett volna.

Engem nem szeretett, de én szerethettem volna, amíg volt rá lehetőségem.

Az ember nem választhatja meg a szüleit, de megválaszthatja a hozzájuk fűződő érzéseit és szerintem kár magunkat büntetni mások bűnei miatt!

23 evesen.

Egyik napról a másikra elköltöztem. Nem tudták hova. A telefonszámom meg lecseréltem

Nézd, szerintem az ember nem tudja megvàlasztani a csalàdot, de azt, hogy felnőttként, mikor màr nincs kiszolgàltatva nekik, ő dönti el, kivel akar beszélni, kivel nem. Ha Te felesleges tehernek érzed őket, vagy hogy lehúznak, ha nem tartod őket egyàltalàn érdemesnek arra, hogy törődj velük, vagy bàrmi, akkor nem kell.

Nekem nagyon undorító gyerekkorom volt, édesanyàm paranoid skizofrén, nàrcisztikus is, orvos àltal diagnosztizàltan, apàm sem normàlis sajnos, ő nagyon antiszociàlis és goromba, benne is van bőven nàrcisz hajlam. Kiskoromban nagyon szeretett, màra valami nagyon megvàltozott benne.

Én próbàltam megszakítani a kapcsolatot az anyàmmal, de nem tudtam megtenni végül. Màr nem anyaként tekintek rà, hanem egy idősödő szerencsétlenként gondolok rà, apàmat sem tudom komolyan venni, erőszakos, és inkàbb zsarnokoskodna felettem, ez nem szeretet màr.

Én ezek ellenére amikor nagyon nagy bajban voltam vagy vannak, illetve a megélhetésükben segítek, de semmit nem mondok magamról màr, és én sem érdeklődöm, befejeztem, hogy elemezzem meg megértsem a sorsukat, a viselkedésüket, csak magamat teszem tönkre vele. Szóval csak annyi a kommunikàció, amit muszàj, és nem több. Nem én akartam így, ez az ő cselekvéseik sorozata sajnos.

Nem kell bűntudatod legyen soha azért, mert megvédted a hatàraid!