Helyre lehet ezt még hozni valahogy?
Sziasztok!
21 éves vagyok, és a szüleimmel, azon belül leginkább anyával rettentő sokat veszekszünk, szinte mindenen..
A fő problémám az, hogy körülbelül 12 éves gyerek szintjén kezel. Tudni akar mindent, mindenről, hogy vagyok, mit csinálok, mikor érek haza és neked ebből van teljesen elegem.
Mindenbe beleszól, de nem az a típus, aki tanácsot ad, hanem, aki megmondja, hogy ezt így meg úgy kell csinálni.
21 éves vagyok, viszont elértem arra a szintre, hogy simán megtudom a helyemet állni az életben. Úgy gondolom, hogy nem szorulok segítségre, nincs szükségem arra, hogy dokumentáljam mikor érek haza, nincs szükségem arra, hogy mindenről kikérjem a véleményét, mert tudok önálló döntéseket hozni. Mégha ezek az önálló döntések később rossznak is bizonyulnak, az sem baj, mert a saját hibámból tanulok. Minden egyes rossz döntéssel tanulok valami újat.
Ő ezt annyira halál komolyan veszi, hogy szerinte megkellene fogadnom a tanácsait, mert Ő már tapasztalt. Ezzel nincs semmi probléma, de ha egyszer én úgy látom helyesnek, amit én gondolok, akkor azt fogom csinálni, mégha tévedek is.
Az életemben nagy szerepet játszik a sport az utóbbi években.
Leadtam közel 40kgot 8 hónap alatt és heti szinten 5x eljárok konditerembe. Tulajdonképpen a sportnak élek jelenleg. Élvezem csinálni és jelenleg ez az a dolog, amiben később is eltudnám képzelni magam. (a személyi edző, mint képzés is megfordult a fejemben már) Szerintük ez túlzás, fanatikus vagyok, nem kellene ennyire foglalkoznom ezzel mert hülyeség. (a családban senki sem mozog semmit, nem figyelnek oda a kajára, semmi)
Számolom a kalóriát, odafigyelek arra, hogy mit eszek: Szerintük beteg vagyok. Ha valami édesség van az asztalon/sütemény, szerintük abból ennem kell. Nem fogják fel, hogy én nem szeretnék abból enni és nem is fogok abból enni csak azért, mert Ők mondják. Ebből is veszekedés van.
Tudják nagyon jól, hogy nem fogok enni belőle, de minden egyes alkalommal elmondják, hogy "Egyél egy kis xy". Miért hiszik azt, hogy nekem erre szükségem van?
Elmegyek minden nap sétálni, mert van egy kitűzött lépésszámom. Reakció:
"Miért mész el sétálni?" Az első alkalommal konkrétan kiröhögtek, mert én sétálni megyek csak azért, hogy meglegyen a lépésszámom. Iskolából hazajövet kocsival jöttünk és megkértem anyát, hogy tegyen ki a házunktól 1-2 kmre, mert kell még sétálnom. Reakció: "Te már tényleg beteg vagy." Ez is rettentően rosszul esett.
Minden ilyen szituból úgy akarnak kihozni, hogy elhiggyem azt, hogy, amit csinálok az vagy betegség, vagy fanatikusság, vagy bármi ilyen. Tisztában vannak vele, hogy mennyire fontos nekem ez az egész. Van egy célom, elszeretném érni. Ha ehhez napi xy lépés kell és szigorúbb étrend, akkor kész, megcsinálom. Miért baj az, ha küzdök valamiért?
Más gyerek drogozik, buliba jár minden héten. Nekem az a szenvedélyem, hogy edzek. Mégis kifogásolják.
Elmegyek edzeni, de ha nem érek haza a szokásos időpontban, mert mondjuk elhúzódik az edzés, vagy bármi, azonnal írnak, hogy "hol vagy már"
Ebből is volt veszekedés, hogy szerintem nem kellene ezt csinálni. Ez olyan, mintha nem bíznának bennem és folyamat ellenőriznének. SOHA nem adtam nekik arra okot, hogy kételkedjenek. Mindig az igazat mondtam, sosem hazudtam, sosem voltam máshol, mint amit mondtam.
Egyszerűen túl aggódnak mindent, és kezd elegem lenni ebből. Nincs semmi szabad terem szinte.
Következő probléma (merthogy van még.. :D): Túl sokat vagyok a szobába, nem járok ki beszélgetni a családdal.
Alapvetően visszahúzódóbb típus vagyok. Mint mondtam, nem járok el bulizni, nem járok el sehová sem. Barátaim azok vannak, velük jól megértjük egymást. (edzésből adódóan) Nem mondanám magam introvertáltnak, mert, ha akad valami program elmegyek bárhová. Viszont nem vagyok a túlzott közösségbe járós típus.
Inkább elmegyek edzeni, mint az osztállyal valami programra.
Ez itthon is meglátszik az tény. De kérdezem én: Miért most lett ez baj? Eddig nem volt probléma ez? Mindig ilyen voltam, nem beszéltem soha sokat. Családi összejöveteleken is csak megfigyelő voltam. (az már más kérdés, hogy hozzám sem szólnak, ki sem kérik a véleményem valamiből, de mindegy..) Miért most kellene beszélnem? Soha nem kérdezték meg tőlem, hogy "Milyen napod volt?", soha nem jöttek be a szobába beszélgetni hozzám. (a másik 2 testvéremhez persze igen)
Egyszerűen azt érzem, hogy NINCS a családban olyan ember, akivel bármikor szívesen leülnék és beszélgetnék egy jót. Nincs olyan ember a családban, akivel mélyebb témákat megosszak. Bármi lány ügy volt, ismerkedtem valakivel, azt mindig magamba kellett lerendeznem, nem tudtam senkivel megosztani.
Szeretem, imádom őket, mert mégiscsak a szüleim, felneveltek. De 1 valamit nagyon elnéztek, ez pedig a kommunikáció. Sosem kezdeményeztek beszélgetést, ez által konkrétan nem merek nyitni mélyebb dolgokban feléjük. Ha 1 valamit tanultam ebből az az, hogyha nekem később lesz gyerekem, akkor 100%, hogy egy olyan bizalmi köteléket alakítok ki, hogy bármikor bármit eltudjon nekem mondani és Én legyek az a személy az életében, akivel bármikor letud ülni beszélgetni bármiről.
Mi a véleményetek?
válasza:Túl kell élni.
Hasonló volt a szitu nálunk is.
Az én anyum is ilyen, sose volt jó kapcsolatunk, semmiről sem lehet/lehetett vele beszélni, annyira régimódi a felfogása is, hogy nem tanácsokat ad, hanem meghatározza mit kell vagy nem kell tenni, és persze cska azok a jó gondolatok.
Próbáld elengedni. Értelmesnek tűnsz nagyon, az edzés, mozgás jó ne foglalkozz senkivel. Érd el a céljaid! Aztán ha megtudsz pattani azok által akkor az még jobb.
Szerintem már nem lehet őket megváltoztatni, mármint a szülőket, elkell őket fogadni, míg elnem tud menni az ember.
Az pedig, hogy a gyereknevelésről mit gondolsz, még jobb. Én is így tervezem a kislányommal, csak már megjelent anyám a döntéseivel, amivel próbálja keresztbehúzni (szabályok átszabása, önbizalom rombolás, stb)
Kitartást neked! Hajrá a céljaidhoz!
válasza:Én például utálom a karácsonyt, alig várom h leteljen, ugyanis össze ül a család a rokonok nagy része Pesten lakik mi Szegeden, így jóformán 1 évben 1x találkozunk. (kereszt szülők, unokatesók) de ami ott zajlik az alatt a pár nap alatt, botrányos. Egyszerűen nem lehet velük beszélgetni, mert ők mérnökök és azt hiszik ők a valakik, nem lehet velük pl. társasozni, mert ott is "mérnökül" beszélgetnek, síri, kínos csendek az asztalnál... utálom.
Ha véletlenül hozzám is szólnak: "Mikor lesz nyelvvizsgád?, Mikor lesz az államvizsga? Hova tovább?" ...és ennyiből áll a beszélgetés.
válasza: válasza:Nem igaz, hogy ki kell bírni! Lehet szakítani a családdal! Rosszul bánnak veled, bántanak, minden nappal amikor hagyod, hogy megint "odaszóljanak", "becsméreljenek", megmondják, hogy most épp miért vagy hülye, házhoz mész a pofonért! Ez nem szeretet, nem elfogadás!
"Szeretem, imádom őket, mert mégiscsak a szüleim, felneveltek." - Nem! Ezek a legnagyobb hazugságok, zsarolások, mérgek, amivel traktálnak minket, hogy ne hagyjuk el a bántalmazók, hogy "tartozunk nekik". Minek tartoznánk, ha egyszer arra se méltatnak, hogy tiszteletben tartsák hogy felnőtt, önálló, döntésekre képes személyek vagyunk??
És még te kérdezed, hogy helyre lehet e hozni!!! Ők rontották el, ők nem tudják, hogyan kell, szabad bánni bármely emberrel bántás nélkül, de még a saját gyerekükkel se megy. És te stresszelsz, szorongsz, és te agyalsz rajta évről évre, hogy helyre lehet e hozni! Agyalnának ők rajta hogy milyen terheket tesznek a gyerekükre! Hogy mit rontottak el, nem neked kell megjavítani! Neked a saját jövődön kellene agyalnod, minden családi szorongatás nélkül, aztán kezdjenek vele, amit akarnak. Ha nem tudnak tiszteletben tartani nem kell találkozni velük, nem kell megengedni nekik, hogy rombolják a személyiséged.
válasza:Eddig másképpen kezeltek és az új szokásaidat nem akarják elfogadni, vagy fura nekik.
Tarts ki, előbb-utóbb rendeződik ez is.
válasza:21 éves vagyok, viszont elértem arra a szintre, hogy simán megtudom a helyemet állni az életben. - ezt amíg otthon laksz, nem jelentheted ki, ugyanis nem igaz.
Ezt nem bántásból írom, hanem mert ez az igazság. Amint elköltöztél, mondhatod, hogy megállod a helyed, addig viszont sajnos alkalmazkodnod kell.
Vagy lelépni, én 22 évesen megtettem hasonló okok miatt.
válasza: válasza:És nem kell imádni pket, csak azért, mert felneveltek, ami ALAP!, mivel ők akartak téged és nem fordítva.
Az ilyen matrica szüleimet nem imádom, sőt! Amint lehetett elhúztam, és végre a saját életemet élem.
Nálunk ez a piszkálás olyan szintet öltött, hogy költözés után (Mo-külföld) is minden másnap hívogattak, írkáltak, kioktató stílusban (de ne pár sort, hanem fél-egyoldalt képzelj el), úgyhogy határmeghúzás címén kezdésnek két hónapon keresztük nem reagáltam.
Semmire, soha, aztán újrapróbálkoztam, de amikor megint jött a kioktatás, ismét ignore.
Igen, próbáltam beszélni velük, nem is egyszer, míg otthon éltem, miután eljöttem, nem használt a szép szó. Innentől kezdve nem érdekel, amikor elkezdik, nem reagálok.
Ha nem tudnak 30+ évesen felnőttként kezelni - nem tudnak -, akkor a saját nyugalmam érdekében nem hallanak túl sokszor felőlem.
válasza:Oké, elismerem, rosszul fogalmaztam. Amíg otthon laktam, azért, mert MEGÉLNI nem tudtam volna egyedül :)
A háztartást, meg gyakorlatilag bármit megcsináltam (csapot szereltem, fát vágtam, ha kellett, stb), csak nem volt elég pénzem a költözéshez.
6-os voltam.
válasza:"21 éves vagyok, viszont elértem arra a szintre, hogy simán megtudom a helyemet állni az életben. "
Ez esetben önállóan, q szüleid nélkül élsz egy saját lakásban vagy albérletben, ergo nem kell mindenről beszámolni anyadnak
Kapcsolódó kérdések:
Minden jog fenntartva © 2025, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!