Éreztetek már olyat, hogy lassan, de biztosan elhidegültök a szüleitektől?

igen

bár látszólag relatíve rendben volt, stabil szokások mentén működött a viszony, egyre üresedett az egész, és valójában rengeteg szorongás és feszültség halmozódott a mélyben

aztán amióta megnősültem, anyám meg kitalálta, hogy ő annyira elhanyagolva érzi magát, hogy sértettségében akkor inkább tudomást sem vesz rólam (feleségemről eddig se nagyon vett), azóta nem lassan de biztosan hidegülünk egymástól, hanem gyors ütemben

Igen.

Apám alapból agresszív, uralkodó típusú alkoholista volt. Mindig is utáltam, de volt egy pillanat amikor végképp elszakadt minden.

Alap sztori hogy ő munkanélküli alkoholista volt így a kert meg a ház volt a birodalma. Egyetemistaként volt, hogy hónapok után haza mentem, azonnal igyekezett rám sózni minden munkát amire ő hónapokig nem ért rá munkanélküli alkoholistaként.

Egyszer mikor otthon voltam megkaptam tőle, hogy ha nem "segítek" akkor minek mentem egyáltalán haza, takarodjak el onnan. Hát el is mentem, soha többet nem mentem haza, nem is nagyon beszéltem onnantól vele, aztán megdöglött.

Azóta se hiányzik.

Anyámnál sokáig jó volt a kapcsolat, viszont két dolog ütött be:

Egyszer beszélgetésünk alkalmával szóba került, hogy nem nagyon vannak se barátaim, se párkapcsolatban nem vagyok otthon. És feltette a kérdést, hogy "De miért". Én pedig őszinte választ adtam, hogy nem tett jót az, hogy egy alkoholista mellett kellett felnőnöm.

Erre megkaptam vádlóan, hogy "de az régen volt" meg hogy "már rég túltehetted volna marad rajta".

Ennem a pillanatban utáltam meg anyámat.

Azért, mert az apám által okozott lelki "károkról" még évekkel a halála után sem lehetett beszélni.

Azért, mert megint én lettem a hibás, mert hát én rég elköltöztem, hát én miért nem léptem még túl ezeken... Na itt nyomtam rá a telefont. Ez volt a pillanat amikor azt mondtam, oké, legyen, én vagyok a hibás, viszont akkor tovább lépek és magam mögött hagyok mindenkit aki részt vett abban, hogy nekem szar életem legyen. Innentől egyszerűen nem szerettem az anyámat.

Másik az volt, amikor ő borult meg, egyedül éreztem magát ezért a gyerekeit akarta magához láncolni. És feltette a kérdést, én nem-e akarok haza költözni. Hát nem, rohadtul nem akartam, és ezt meg is mondtam neki.

Mostanra igazából nem is beszélünk. Ő sem keres, én sem őt, megszoktuk ezt, nem hiányzik nekem. És igazából ennyi.

Néha feljön hozzám, de igazából nem miattam hanem azért mert az én lakásom ingyen hotel. De ennyi.

Amúgy összességében fura ez. Sokat változtunk. Egyik oldalról hiányzik az ember, aki az anyám volt. Másik oldalról rájöttem már, hogy a mostani ember már nem az anyám csak egy idegen. Egy kib-szott idegen a saját anyám.

Igen, az egész családomtól.

Ez van. Feldolgoztam, tökéletesen elvagyok a barátommal kettesben - a család tizenöt évvel ezelőtt megmutatta, mennyire számíthatok rájuk a bajban.

Igen.

Apámmal sosem volt olyan szoros a kapcsolatom, most meg ők is elköltöztek, én sem otthon lakom már (nem velük laktam, hanem anyámmal, elváltak a szüleim), így egyre ritkábban találkozunk.

Anyámmal mindig is jó volt a kapcsolatom, most is jó, de most már egyre jobban kezdem érzékelni a generációs különbséget is köztünk, szerintem anyám is elkezdett kicsit negatív irányba változni (mindig megy a panaszkodás, idegeskedés, sóhajtozás, már kezdem azt érezni, hogy nem lehet egy napot sem nyugodtan, vidáman eltölteni vele), akármiben próbálok neki segíteni, semmi értelme.