Támogatnom kellene ezek után az anyámat?

A szüleim pár éves koromban elváltak, apám nevelt fel minket. Anyum és az ő szülei "hetes iskolába" akartak adni engem és a tesóm, ha hozzájuk kerülünk.

Gyerekként 3 hetente mentünk hozzá hétvégente, de már akkor is azt éreztem, hogy ez számára teher. Sose voltak közös programok, csak nála voltunk, mert nem volt pénze. Sose támogatott anyagilag, de nem is tudott volna és nem is vártuk el.

Később ritkábbak lettek a tali, igazából sose törte magát. Most 3 éve nem láttam. Kezdetben a Covid miatt mondta, hogy ne menjünk, mert fél. Azóta se láttam. Pár havonta telefonálunk, akkor jól eldumálunk, de ennyi.

Nincs részéről őszinte érdkelődés, nem mondja, hogy jaj fiam rég láttalak, stb. jó lenne, ha meglátogatnál, stb. Szerintem a párom nevét se tudja, akivel évek óta együtt élünk. Nincs igazi szülő- gyerek kapcsolat.

Anyám még mindig a gyerekkori családi házban él egy faluban, a testvéreivel nem tartja a kapcsolatot. Depressziós, szorongásos, éjjel van fent, nappal alszik, kerüli az embereket. Nagyon sok rossz dolog történt vele, de 8-10 éve van egy párja akivel 100 m-re laknak egymástól. A párja tartja el, mivel 15 éve nem dolgzik, nem is tud. Ezt én is aláírom, ilyen ember nem tud dolgozni, a boltba is alig mer elmenni.

Évek óta mondom neki, hogy mi lesz vele, ha bármi történik a párjával, mi lesz vele öreg korára? 52 éves most. Nem lehet vele beszélni, a homokba dugja a fejét.

Nem lehet vele olyan dolgokról beszélni ami felzaklatja, stb. Aztán legutóbb azt mondta, ha gáz helyzetbe kerülne szomorú lenne, ha nem támogatnám.

Ezen felhúztam magam, mert ő sose támogatott, évek óta nem láttam. Mondtam neki, hogy nem értem amit mond, mert nem érzem az igazi-szülő gyerek kapcsolatot. Olyan, mintha egy távoli rokon lenne akivel jól eldumálunk és ennyi.

Azt mondta jól írom le a kapcsolatunkat. Neki nem kellett volna gyereket vállalni, bele lett kényszerítve. Szerinte nem alakult ki az agyában, lelkében ,szívében az anyai ösztön, ezért van ilyen kapcsolatunk. Azt mondja nem tehet róla, de benne nem alakult ki az anyai ösztön.

Egyrészt *arul érzem magam azért mert sose volt anyám, másrészt sajnálom is őt, mert lelkileg tényleg tönkretették a szülei már gyerekkorában, illetve az egész élete nagyon rossz volt.

Durván depressziós évtizedek óta, szorongásos, sok baja van. Tehát sajnálom és nem tudom mitévő leszek, ha nem lesz párja. Nekem kell majd eltartani? Nem tudnám nézni, hogy éhezik, de közbe meg zavar is a dolog. 30 évesen azon kéne agyalnom hogyan mentem meg 10-30 év múlva? Gáz, hogy gyerekként én gondolok a jövőjére, miközben am semmit se kaptam tőle.

Felajánlottam neki, hogy fizetem a pszichiátert, kezeléseket, stb. de teljesen elzárkózik.

Most sokan azt gondolják ostoba vagyok, már rég meg kellett volna vele szakítanom a kapcsolatot, mert nem foglalkozik velünk.. Ha külső szemlélő lennék, én is ezt mondanám. De ő beteg mentálisan. Mi a*art csináljak?