Mit tegyek ha 25 éves létemre anya nem hagyja, hogy saját magam döntsek dolgokról?

Az a probléma, hogy már 25 éves vagyok és a szüleim még mindig gyerekként kezelnek. Főleg édesanyámból van nagyon elegem…

Állandóan stresszes, ideges, kiabál mindenért. Csak olyan dolgokban támogat, amit ő is jó ötletnek tart. Ha pl valami olyan tanfolyamra vagy munkára szeretnék jelentkezni, ami neki valami miatt nem tetszik, akkor nem támogat benne hanem igyekszik lebeszélni róla és előfordul, hogy elég erőszakosan már-már ijesztően teszi ezt. Még sosem ütött meg, de ennek ellenére bevallom, hogy tartok tőle. Nem tetszik neki, ha nem úgy viselkedek, ahogy ő akarja. Mindig tudni akarja, hogy hova megyek, mikor jövök haza stb. Utálja ha másoknál alszom, ezért nem engedi meg, hogy a barátomnál aludjak. Mindig a barátom alszik itt nálunk hétvégenként. Azt hiszi, hogy mindig neki van igaza. Jó párszor ordítozott már velem a barátom előtt is elég durván meg a barátomnak is beszólogatott. Nem hagyja, hogy én döntsek dolgokról, mert azt hiszi, hogy ő jobban tudja nálam mi a jó nekem. Meg még van nagyon sok minden, ami miatt elegem van, de ezeket most nem szeretném részletezni. Tényleg elég abszurd már néha ahogy viselkedik. Akárkinek elmesélem, hogy mi folyik itthon mindenki ki van akadva, hogy én ezt hogy birom elviselni ennyi ideje. Nem voltam soha rossz gyerek. Mindig szófogadó voltam. Nemcsak anya viselkedése miatt. Egyébként sem vagyok balhés típus. Mégis állandóan le vagyok cseszve minden olyan dologért, ami más normális családban egyáltalán nem okoz konfliktust. Már a barátom is rosszul viseli, ahogy anyám beszél velem meg hogy ilyen szigor van nálunk. Szerencsére szeret annyira, hogy mindezt a sok baromságot eltűri miattam. Már én is nagyon nehezen viselem ezt egy jó ideje. Mielőtt összejöttem a barátommal akkor is agyaltam azon, hogy valahogy elakarok pattanni innen, mert már minden napom arról szólt, hogy anya miatt én is stresszes és ideges voltam állandóan. Egyszerűen nem tudtam velem kijönni, mert állandóan belém kötött minden kis apróság miatt, nem hagyta hogy saját magam döntsek dolgokról stb. Nem bírtam/birom már elviselni ezt egyszerűen.

Ami jelenlegi konfliktust okozza, hogy a barátommal szeretnénk kimenni Németországba dolgozni. Nem részletezném, hogy miért döntöttünk így. A lényeg, hogy nem egyedül mennék. Jönne velem a barátom is, ráadásul a barátomnak 3-4 ismerőse már hónapok óta dolgozik ezen a helyen, ahova mennénk. Most hétvégén mondtuk el a szüleimnek, hogy mit tervezünk. Természetesen nem tetszett nekik. Én hogy gondoltam ezt, hogy csak úgy mi a barátommal ezt eldöntöttük és velük meg se beszéltem (nem értem, hogy 25 éves létemre miért kellett volna ezt először velük megtárgyalnom és nem a párommal, akivel majd kifogok menni) meg hogy kimegyünk csak így az ismeretlenbe (nem teljesen ismeretlen, mert a barátom haverjai által már tudunk jó pár dolgot a munkahelyről) meg én ezt hogy gondoltam hogy itt hagyom őket (hozzáteszem, hogy pár hete azért ordítozott velem, mert elege van belőlem és milyen jó lenne ha végre elköltöznék itthonról és nem kellene látnia). Annak ellenére, hogy állandóan ordítozik velem nehezen tudja elfogadni, hogy már felnőtt vagyok és rosszul viseli, hogy van egy komoly kapcsolatom és emiatt kezdek leválni róluk. Szerintem az is sok mindent elmond, hogy a barátom édesanyjának bármilyen ötletünket, tervünket elmerjük mondani, mert ő úgy van vele, hogy próbáljuk meg hátha szerencsével járunk. Az én anyámnak pedig alig merek elmondani bármit is, mert mindenből olyan nagy ügyet csinál vagy ha nem tetszik neki az ötlet, akkor megpróbál lebeszélni róla vagy kiabál, rosszul reagál. Most is mióta megtudta ezt a Németország dolgot alig szól hozzám. Ti mit gondoltok? Előbb tényleg vele kellett volna megbeszélnem és aztán mondani a barátomnak bármit is Németországgal kapcsolatban? Vagy 25 évesen már meg inkább a barátommal kellene megbeszélnem a dolgokat és a szüleimnek pedig nem sok beleszólása van már a döntéseimbe? Jogosan duzzognak most?