Hogy mondjam meg anyunak hogy ez a helyzet nekem enyhén szólva kínos? Mármint akarnék tenni valamit, de anyu miatt mégsem.

Kezdésképp tedd túl magad rajta, hogy a srác nem veled jött össze, és már barátnője van.

Amúgy meg mi köze van annak ahhoz, hogy neked nincs senkid, ahhoz hogy TALÁN hozzátok költözik az a srác akibe te szerelmes voltál? Ez a tesós dolog meg végképp nem értem, hogy van.

Én nem mondanék semmit. Ha összeköltöznek a szülők úgy, hogy te még nem töltötted be a 18-at (jogilag akkortól oda mész, ahova csak akarsz, felnőtt vagy, ha el tudod tartani magad, akkor - már ami az ottmaradást illeti - nem vagy köteles ottmaradni (feltéve, hogy van pénzed - ahhoz nyilván, ha nem ütsz meg egy nagyösszegű - mondjuk milliárdos, vagy sokszázmilliós lottófőnyereményt - akkor nincs mese, munka kell), akkor két lehetőséget látok: vagy mégis újra egymásba gabalyodtok (és akkor minden frankó, csak anyuék előtt nem kell hangosan nyögve szexelni), vagy nem, és akkor kultúráltan, barátok módjára kell egymás mellett lenni.

Meg kell beszélni a dolgokat. Mindenesetre ha ez neked kényelmetlen, kellemetlen vagy ciki, akkor meg hamar arra próbálnék rágyúrni, hogy saját megélhetésem, munkám legyen. Ha van munkád (és főleg nem valami minimálbéres), akkor már van béred, fizetésed, kereseted is, így tudod miből fizetni az albérletet. Amint pedig ez megoldott, én különmennék.

Sok fiatal él így. Az emberek elsöprő többségének bizony sajnos nem hullik ölébe az önálló élet vágyának megszületésével együtt egy lakás/pláne nem családi ház.

Én megértem, miért rossz ez neked, de ha így alakul, acélozd meg magad, ezen csak az idő segít.

Ha ez segít, 3 évig tartott, mire túltettem magam az első szerelmemen (igaz, az legalább kölcsönös volt, földrajzi problémák voltak), de azért túltettem magam rajta.

Én is voltam már feltekenym de legyőztem, és azt hiszem, ez olyan dolog volt, amire igazan büszke lehetek az életben.